#28 - 2. évad kezdete

10. fejezet, 1.rész

Sziasztok drágák!

Nos, elkezdtük a második évadot. Remélem ezúttal is velem tartotok! :)

Jó olvasást mindenkinek, és puszi! <3

Barbi

Két hét telt el azóta, hogy beszálltam Zsolt mellé az autóba. Elhozott abba a bizonyos albérletbe, amit ígért, és meg kell, hogy mondjam, rendkívül meglepett, amikor megláttam, hogy a lakás alapján Zsolt egy dúsgazdag ember. A szobám csodás volt, egy hatalmas franciaágy, kilátás a város szívébe, rengeteg beszűrődő fény a hatalmas ablakokon, a falon gyönyörű tapéta, és a csillár, ami éjszaka meghitt hangulatot varázsolt a szoba falai közé. Zsolt már másnap elvitt a városba, és vett nekem pár új ruhadarabot, mivel mindenemet magam után hagytam, azon a bizonyos éjszakán, amikor leléptem minden, és mindenki elől. Egyetlen dolgot kért tőlem, a testemet. Igazából egy hét után már teljesen hozzászoktam, hogy lefekszem vele, és a legfőbb az volt, hogy rám is rendkívül sokat figyelt az ágyban. Szerette volna, ha nekem is jó, és magamat sem éreztem olyan mocskosnak, hiszen ő csak egy ember volt. Nem adott érte pénzt, nem hanyagolt el, bár azt nem mondanám, hogy szerelmesek lettünk, de egy baráti kapcsolat mindenképpen kialakult. Arról, hogy miért és hogyan lakom itt, vagyis, hogy Zsolt fizet nekem mindent, ha lefekszem vele, senkinek sem beszéltünk. Reggelente együtt kávéztunk, amikor tudtam, akkor ebédet, és vacsorát főztem. A teraszra kiülve, pokróccal betakarózva figyeltük az első hópelyheket, amelyek hullottak, és nevetgéltünk az utcára lenézve az embereken. Jó volt vele, bár már elmúlt negyven is, húszévesként viselkedett.

Közben még az egyetemre is visszatértem. Meglepő, de a dékán asszony jobban örült nekem, a visszatérésemnek, mint én magam. Azért pár vizsgát be kellett pótolnom, hogy ott folytathassam, ahol abbahagytam. A csoporttársaim - és köztük Antónia is - meghatottak, amikor egy kisebb tortát vettek a visszatérésem ünnepléséhez, és az egész csoport együtt töltött egy délután, ami sokkal közelebb hozott minket egymáshoz. Igen, úgy látszott, hogy minden visszatért a normális kerékvágásba. Legalább is, azt hittem.

A reggel fáradtan indult. Akkor reggel nyolcra kellett beérnem az egyetemre, így már fél hétkor csörgött az ébresztőm. Mint a legtöbb embernek, nekem is minden reggel a kávé feltevésével, és annak elfogyasztásával indult a nap. Zsolt megjelent az ajtóban, neki is öntöttem egy bögrébe a feketéből. Aznap reggel nem ültünk ki a teraszra, hiszen már fagyos idő volt.

- Jól aludtál? – kérdezte, miközben kortyolt egyet a kávéjából, és kinyitotta a reggeli újságot a friss híreknél.

- Köszönöm, jól – válaszoltam. – És te?

A sorok közül felnézett, mélyen bele a szemeimbe.

- Jobban aludtam volna, ha mellettem vagy – nyögte ki végül.

Tudtam, hogy csak viccel, hiszen megbeszéltük, hogy a szexnél többet egyikőnk se képzeljen bele ebbe a kapcsolatba. Azon, hogy mi lesz, ha véletlenül találok valakit, még el sem gondolkoztam. Most élveztem a független életet, amit Zsolt biztosított a számomra. Kifizette az egyetemen az elkövetkezendő egy év tandíját, és minden reggel a kezembe nyomott egy ezrest, hogy azt osszam be az egyetemen. Bevásárolni ő járt, de mindig tömve volt a hűtő. A két hétben mindössze egyszer tettem fel a kérdést, hogy honnan van ennyi pénze, de csak egy fanyar mosolyt kaptam válaszként, semmi többet.

Feltűnt viszont, hogy egyre kevesebbet gondolkozom a régi életemen, és azzal együtt Ádámon is. Bár az első három éjszaka sírva aludtam el, mégis átgondoltam, és nem kérhettem tőle, hogy fogadja el a tényt, hogy egyszer a testemből éltem. Rettentően nehéz lehet neki, és el sem tudom képzelni, hogy tehettem ezt egy emberrel, aki tényleg szeretett. Nem akartam ezen gondolkozni, igyekeztem elterelni a figyelmemet mindennel, csak azért, hogy a szám ne lefelé, hanem felfelé görbüljön. Éreztem az új élet illatát, és ez tetszett.

Zsolt elvette tőlem az üres kávés csészét, majd a mosogatóba tette.

- Ma este jönnek a gyerekeim – mondta, - jó lenne, ha úgy mutathatnálak be, mint a harminc éves barátnőmet. Csak azért, mert nem akarok magyarázkodni, hogy te hogy és mint élsz itt velem. Ez a változat a legvállalhatóbb.

- Harminc? – kérdeztem meglepettem. – Tényleg ennyire rosszul festek?

- Te bolond vagy – válaszolt mosollyal az arcán.

Beleegyeztem végül ebbe a kis játékba. Igaza van, hiszen elég furcsa lenne bevallani, hogy azért élhetek nála, mert lefekszem vele. Tehát ma este én leszek a harminc éves barátnő, a gyermekei előtt. Egyébként ikrei vannak, két velem egyidős fiatal, egy fiú, és egy lány.

Az órára néztem, ekkor már fél nyolc is elmúlt. Ideje volt öltözködnöm, majd elindulnom az egyetemre. Aznap az egyik kedvenc szürke bundás nadrágomat vettem fel, még csak egy rövidszárú csizmával, egy hosszú felsővel, a hajamat pedig copfba fogtam. A sminkelést elintéztem egy szempillaspirállal, és egy kis fekete szemceruzával. A lakás a földszinten volt, így nem kényszerültem liftezésre, vagy lépcsőzésre.

Az egyetem tíz perc sétára volt, az óra előtt tizenöt perccel már az egyik padsorban ültem. Előadás volt, tehát a bejárás nem volt kötelező, én mégis úgy gondoltam, hogy be kell mennem, hiszen sokat halasztottam. Nem voltunk sokan, körülbelül harmincan. Antóniát nem láttam, úgy gondoltam, hogy ő nem erőlteti meg magát, s ami nem kötelező, arra nem jön be. Az óra a kezdetét vette, a padsorok közben félig-meddig megteltek. Mellém egy fiú ült, aki illedelmesen megkérdezte, hogy helyet foglalhat-e. Az előadáson egy füzetbe jegyzeteltem, viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy a fiatalember, aki mellém ült, folyamatosan engem figyelt. Szőke volt, és kék szemű, magas, és vékony, azonban szemei csillogásában volt valami egészen különleges. Az egyik pillanatban, amikor éppen nem jegyzeteltem, ez a fiú fogta, majd maga felé fordította a füzetemet, és írt valamit. Visszatolta elém, ekkor tudtam elolvasni.

„ Előadás után egy forró csoki?” – ez a mondat állt a füzetem sarkában.

Igazából nem volt jobb dolgom, hiszen a mai napra ez volt az egyetlen órám, ami egyig tartott. Rámosolyogtam, ezzel jelezve, hogy szívesen vele tartok.

Az előadás végén bemutatkoztunk egymásnak. Gergőnek hívták. Ő is másodéves hallgató volt, ahogy csak én, de ő nőgyógyásznak készült.

Gergő egy egészen érdekes helyre vitt, ahol a mennyezetből kicsike lámpások lógtak, azokon virágfüzérek, a vendégek a földön, párnákon ültek, és kortyolgatták italukat. Gergő rendelt forró csokit, majd mi is helyet foglaltunk.

- Na, és honnan jöttél rá, hogy te nőgyógyász szeretnél lenni? – kérdeztem tőle, miközben a forró csokit iszogattam.

- Tisztelem a nőket – érkezett a válasz, - és szerettem volna az ő gyógyításukkal foglalkozni. És, tudod, milyen jó érzés lehet, amikor levezetsz egy szülést, és te segítesz egy új élet létrejöttében? Ez maga a csoda.

Gergő válasza rendkívül érdekes volt, meglepődtem rajta, hogy mennyire szenvedélyesen beszél arról, amit tanul, a szakmájáról, s hogy mennyire tiszteli a női nemet.

- És te? Miért pont kardiológus?

- Engem mindig is foglalkoztatott az embert éltető szerv – mondtam, - de mióta édesapám a szíve miatt halt meg, úgy érzem, kötelességem a hasonló betegségben szenvedőkön segíteni.

- Nagyon sajnálom az apukádat – mondta, és végigsimította a hátamat.

Elpirult. Én könnyen kezeltem a helyzetet.

Közben a poharaink kiürültek, felálltunk, Gergő fizetett, majd útnak indultunk. A hó közben apró pelyhekben hullott. Hideg volt. Megálltunk a buszmegállóban, ahová érkezett Gergő menetrendszerinti járata, amivel hazafelé indult. Egymás felé fordulva beszélgettünk, a hó beborított minket. A busz befordult az útra.

- Most hogyan kellene búcsúznunk? – kérdezte.

- Úgy búcsúzz, ahogyan szeretnél – válaszoltam, miközben mélyen a szemébe néztem.

Két ujját gyengéden a szájához, majd az én számhoz érintette… annyira romantikus volt!

Nem is szóltunk többet egymáshoz, csak mosolyogtunk. Ő felszállt a buszra, én pedig elindultam hazafelé.

Zsolt egy törölközőben járkált fel, és alá, testén vízcseppek ragyogtak, nemrégen zuhanyozhatott. Átöltöztem egy egyszerű otthoni ruhába, majd a konyhába vettem az irányt, szerettem volna főzni valami finomat Zsolt gyermekeinek.

- Hogy telt a napod? – kérdezte, amikor a helységbe lépett.

- Jól – válaszoltam. – Nem történt semmi különös.

Zsolt a hátam mögé lépett, majd a nyakamba csókolt. Áttért a fülemre, azt is puszilgatta. Megfordított, majd konyhapultra tett. Magáról ledobta a törölközőt, rólam pedig szépen lassan vett le mindent. Folyamatosan tartottuk a szemkontaktust, szemei kékeszöldek voltak. Meztelenül ültem a konyhapulton, Zsolt hátrafektetett, majd a lábaim közé tért át. Érett férfi volt, tudta, hogy egy nőnek mi a jó.

Félbeszakítottak minket, kopogtattak. Zsolt a már kivasalt és kiterített ruháit gyorsan magára kapta, én pedig a konyhában heverő ruháimat kellett összeszedjem, és felkapjam. Körülbelül három percet álltak az ajtó előtt, mire Zsolt kitudta nyitni. Arra hivatkozott, hogy éppen szárítottam a hajam, és nem hallottuk, csak a harmadik kopogást. A gyermekei beléptek a házba, hallottam a hangjukat. Zsolt elmondta nekik, hogy az új barátnőjével él, aki harminc éves, és titkárnő, vagyis én. Reméltem, hogy a gyermekeinek nem tűnik fel, hogy ez egy hatalmas hazugság. Zsolt szólított, én megigazgattam ruháimat, majd beléptem a helysége. A szívem hevesen dobogott, amikor megláttam Zsolt fiának arcát. Odaléptem, kezet fogtunk, csak egyetlen gond volt, mivel a fiú ismerős volt a számomra, és én is neki. Ugyan azokat a kék szemeket láttam, amelyek ma délután búcsúztak tőlem, a hóesésben. Gergő volt az.

#27 - Évadzárás

9. fejezet, 3.rész

Sziasztok drága olvasóim!

Nos, igaz elég későn, de ITT AZ ÉVADZÁRÓ RÉSZ!!! 

Nagyon remélem, hogy elnyeri tetszéseteket, és várjátok már az új évadot! Köszönöm Nektek, hogy eddig is velem tartottatok, remélem ezek után is ilyen csodálatos társaság leszünk! Imádlak Titeket! 

Jó olvasást, és várom a visszajelzéseket! 

Barbi

Zora szemszögéből

Édesanyám a hallottak után percekig csak maga elé bámult, és meg sem moccant. Tudtam, hogy ez egy nagyon fontos pillanat, hiszen most dől el, hogy hogyan reagál a hallottakra, vagyis a múltamra. Mindent elmondtam neki. Mindent, amit csak lehetett. Most már tudja a kezdettől fogva a történetet, egészen onnantól, hogy internetes munkát vállaltam. A történetemben szerepelt a két Zoltán is, az egyetemi tanárom, és az orvosom is.

A hallgatás mély volt, és idegfeszítő. A könnyeimet nyeldestem, az arcomon nem folyhatott le, nem akartam még jobban megnehezíteni a dolgát azzal, hogy lássa, mennyire fáj ez nekem is. Nem csak neki.

- Kérlek, pakold össze a cuccaidat! – szólalt fel.

- Tessék? – kérdeztem vissza, majd hatalmasra nyílt szemeimet rá szegeztem.

- Látni sem bírlak! – emelte fel hangját. – Szégyenbe hoztál engem, és az elhunyt édesapádat is! Mégis hogy képzelted?

- De én azt hittem, - kezdtem mondandómat, miközben felpattantam az asztaltól, - hogy te mindenben mellettem állsz majd.

- Ebben már én sem tudok – válaszolt azonnal, majd arcát elfordította, és többé hozzám sem szólt.

A szobámba érve nagy levegőt vettem, nekidőltem az ajtónak, és arcomat kezeimbe temettem. Nem ezt vártam az édesanyámtól, de valahol megértem. Igaza van, hiszen aki tudott róla, hogy mit csináltam, biztosan a szüleimről is megvolt a véleménye, pedig aztán ők semmiről sem tehettek. Ők mindig tisztességesen neveltek, és mindig arra tanítottak, hogyan kell megélni egy szelet kenyérből akár hetekig is. Szégyent hoztam rájuk, és ez rettentően elkeserített.

Elővettem a bőröndömet, majd pakolni kezdtem. Tudtam, hogy ide egy darabig biztos, hogy nem jövök vissza. Édesanyámon láttam, hogy annyira zaklatott, hogy el sem hiszi, ez vele történik. Most már látom, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy elmondjak neki mindent, ennyi szenvedést elviselni, maga a lehetetlenség, és pont én okoztam neki csalódást. Én, akiben minden reménye ott volt… én, aki a család büszkesége voltam, hiszen egyetemre jártam, és orvosnak készültem.

Minden ruhám a bőröndben volt már, amikor oda álltam anyu elé, és egy utolsó mondatot intéztem hozzá.

- Szeretlek, anyu, és köszönöm, hogy meghallgattál – mondtam, majd nagy levegőt vettem, és folytattam. – Tudom, hogy amit tettem, megbocsájthatatlan, de kérlek, ha egyszer az életben vissza tudsz fogadni, akkor szólj.

Ő csak ült, még rám sem nézett. Folyamatosan hulló könnyeit törölgette, igyekezett leplezni fájdalmát. A bőröndömet magam után húzva kiléptem a házból, miközben a szívem apró kis darabokra tört. Azt sem tudtam, merre mehetnék. A nap már nem volt az égen, a szürkület pontosan lefestette most a lelkiállapotom. A szőke hajamat a szél az arcomba fújta, nem tudtam, hogy hová mehetnék. Az első célpont Ádám volt.

A bőröndömet a kórház portáján hagytam, azt mondták, Ádám éppen a tornácon ül, és levegőzik. Odaosontam mögé, szemeit befogtam, majd közelhajoltam hozzá, és adtam egy puszit a nyakára.

- Zora! – szólt meglepetten, majd kezével megfogta kezemet. – De jó, hogy itt vagy!

- De csak pár percet kaptunk – vágtam szavába.

- Akkor töltsük ezt is tartalmasan – mondta Ádám, majd édesen rám mosolygott.

Leültem mellé, kezeit a combjaimra helyezte. Nyakamba csókolt, kezei melleimre tévedtek át.

- Inkább ne! – kérleltem, hiszen féltem, hogy bárki is megláthat minket.

- Kérlek! – mondta Ádám olyan visszautasítatlanul, hogy az már fájt.

- Nem fog meglátni senki? – kérdeztem vissza.

A válasz mindössze egy fejrázás volt.

Nem tudtam neki ellenállni. Sebére ugyan vigyázni kellett, de a padon végigfektetett, és simogatni kezdett. Az agyam csillapíthatatlanul kattogott, nem kapcsolt ki. Tudtam, hogy legyen bármi is, ideje, hogy tőlem tudja meg az igazságot.

- Beszélnünk kell! – szakítottam félbe, majd kezeimmel elnyomtam magamtól.

- Pont most? – kérdezte, és tovább csókolgatott.

- Komolyan beszélek! – mondtam, és észlelhetően változtattam a hangnemen. – Anyu elküldött otthonról.

- Tessék? – értetlenkedett Ádám. – De miért?

Nagy levegőt kellett vennem, mielőtt mondandómba kezdtem.

- Mert elmondtam neki az igazságot. Magamról. Hogy miből éltem az egyetem alatt.

Ádám meg sem szólalt, de láttam rajta, hogy rettentően kíváncsi. Szorosan ültünk egymás mellett a padon, ujjait összefűzte az enyémmel.

Az idő hűvös volt, az ég sötét, s a távolban villámok cikáztak az égbolton.

- A testemből – mondtam halkan, szemeimet lesütve.

- Hogy miből? – kérdezett vissza. – Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz.

Ujjai kicsúsztak az ujjaim közül, kezével hajába túrt, szemöldökét összeráncolta.

- Szóval egy kurvát jegyeztem el – mondta fogait összeszorítva, borzasztó idegesen.

Nem szólaltam meg, tudtam, hogy most csendben kell ülnöm, és el kell hallgatnom, amit mond. Ez a minimum.

- És mégis, hány férfival voltál?

Mélyen a szemeibe néztem, nem akartam válaszolni.

- Ó, szóval még ezt sem tudod? Ezt nem hiszem el! Ez nem velem történik, ugye? Csípj meg, fel akarok ébredni!

- Sajnálom!

- Kussolj! – ordított rám Ádám.

Megijesztett. Le és fel járkált a tornácon, majd egyszer csak felém fordult, kinyújtotta a kezét.

- Kérem a gyűrűt! – mondta.

Meglepett. Visszakérte a gyűrűt, amivel eljegyzett.

- De ezt azért adtad, mert szeretsz! És én is szeretlek, Ádám, kérlek, beszéljük meg!

- Tévedsz, Zora – mondta, - én nem egy kurvába szerettem. Kérem azt a rohadt gyűrűt, aztán te is elmehetsz! Látni sem akarlak!

A gyűrűt lehúztam ujjamról, majd a kezébe adtam. Még egy utolsó puszit sem engedett, elfordította a fejét, és bement a kórtermébe. Egyedül ültem a padon, fejemet lehajtottam. Már sírni sem tudtam, hiszen én rontottam el. Én vagyok az egyetlen hibás. Senkit sem okolhatok, amiért magamra hagynak, senkinek sem mondhatom, hogy fogadjon el így, hogy tudja, milyen a múltam. A kerítéstől zaj szűrődött, amire összerándultam. Bevallom, akkor kicsit megijedtem, hiszen megláttam egy sötét alakot. Botond volt az. Csendben közelebb jött, majd leült mellém. Az egész olyan volt, mintha álmodnék, hiszen rég nem láttam Botondot. Megváltozott. Megborotválkozott, és illatozott a férfias parfümtől. Sokáig nem is szóltunk egymáshoz, csak néztük a másikat.

- Hallottam mindent – törte meg Botond a csendet. – És képzeld, én még így is elfogadlak.

Meglepett, amit mondott. Nem számítottam rá. Megfogta a kezeimet, de nem szerelmesen, csak úgy, hogy érezzem, ő tényleg mellettem van.

- Mindent elrontottam – mondtam.

- Tudod, Zora, ez mindenkit hidegzuhanyként ér. De! Anyukád biztos vagyok benne, hogy amikorra ezt feldolgozza, akkor keresni fog.

- Botond, te hogy kerülsz ide? – kérdeztem félbetörve a témát.

- Utánad jöttem. Látni akartalak. Hiányoztál. Hiányzott a tested – mondta, miközben óvatosan végighúzta mutatóujját combomon. – Hiányzott az ajkad, a szívverésed, az illatod.

Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Rettentően jól esett, hogy ő most is mellettem volt, amikor senki más. Teste teljesen az enyém mellett volt, amikor leült mellém. Nem tétovázott, ajkait az enyém felé közelítette. És nem ellenkeztem.

- Ezt nem hiszem el, te tényleg ekkora ribanc vagy? – hallottam Ádám hangját a háttérből, amint magából kikelve üvölt, és felénk lépdelt.

Nem kellett neki sok, Botondnak a jobb öklével a szeme alá ütött. Botond azonnal hátrazuhant, de nem hagyta magát.

Ez volt az a pillanat, amikor az idegeim felmondták a szolgálatot. Üvöltöttem egy hatalmasat, akkorát, hogy mindenki hallotta, körülbelül egy kilométeres körzetben. A két fiú nem figyelt rám, ott ütötték egymást, ahol csak tudták. A megjelenő biztonságiak igyekeztek őket szétszedni, én pedig könnyekkel az arcomon rohantam el. Lábaim olyan gyorsan szedtem, ahogy csak tudtam. A bőröndöm a kórházban maradt, miközben én már a város szélén jártam. Nem érdekelt semmi, úgy éreztem, el kell tűnnöm mindenki elől. Stoppolni kezdtem, s nem is tartott sokáig, mire egy autó megállt mellettem.

- Hová tartasz, kislány? – érkezett a kérdés, miközben az autóban utazó negyvenes férfi letekerte az ablakot.

Az úti célom az a város volt, ahol szerettem volna folytatni az egyetemet, ahol új életet akartam kezdeni.

- Szerencséd van – mondta a férfi. – Éppen arrafelé tartok. Csüccs, be!

Beültem az autóba, az ismeretlen ember cigivel kínált. Elfogadtam.

- Mit keresel éjnek éjjelén errefelé?

- Menekülök – vágtam rá.

¬- Akkor nem vagyok egyedül – kaptam a választ. – Zsolt vagyok. És ma váltam el.

- Zora vagyok – válaszoltam. – És ma szakítottam.

Zsolt mosolygott rám. Még nem indultunk el, az autó az út szélén állt, elakadást jelezve.

- És, mit kezdesz majd magaddal? – kérdezte.

- Fogalmam sincs – válaszoltam.

Zsolt felém fordult, amennyire csak tudott.

- Van egy ajánlatom – mondta.

- Nos?

- Felkínálok neked egy albérletet, teljes ellátással, a társaságomban.

- Csak úgy? – kérdeztem vissza.

- Természetesen nem – mondta, majd egy pár másodpercig hallgatott, aztán folytatta. – Szexért cserébe.

Láttam rajta, hogy teljesen komolyan gondolja. Zsolt az autót leállította, majd megfogta a combom. Kíváncsi volt, hogy ellenkezem-e. Nem tettem. Levette a felsőmet, majd a melltartómat is. Hátravonszolt a hátsó ülésre, majd ott folytatta, ahol abbahagyta.

Gondold el, hogy a tested csak egy tárgy. Egy olyasvalami, amit minden férfi megnéz, megfog, majd továbbadja valaki másnak.

A testem újra csak egy test volt. Egyetlen egy, a sok közül.

#26

9. fejezet, 2. rész

Sziasztok drága olvasóim!

Tudom, hatalmas dorgálás jár azért, mert ilyen későn hoztam a részt, de ígérem igyekszem pótolni (természetesen ha van rá igény :P).

Ehhez a részhez is szeretnék nagyon jó olvasást kívánni, s várom a visszajelzéseket.

Csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, hogy mindig értesüljetek a fejleményekről, az eseményekről, vagy csak hogy beszélgessünk egy jót.

Ölelés mindenkinek:

Barbi

Hatalmas pánik tört ki, az emberek nyűzsgő hangyabolyként széledtek mindenfelé. Hirtelen azt sem tudtam, mit kéne tennem, Ádám fölé hajolva próbáltam megfigyelni, hogy hol találta el a lövés, és hogy az milyen sebet okozott, közben anyu a mentőket tárcsázta. A temetés félbe szakadt, édesapámnak még az utolsó tisztesség sem adatott meg. Ádám eszméleténél volt, hatalmas szemeivel a tekintetemet kereste.

Olyan erősen szorította a kezemet, hogy ujjaim egészen kifehéredtek.

– Nem bírnám nélküled – kezdte mondandóját, – és nem is akarnék létezni, ha te nem vagy velem.

Szemeimbe könnycseppek szöktek, Ádám a levegőt nehezen vette.

– Szeretlek! – súgtam, miközben egyre közelebb hajoltam a füléhez, és fejemet vállára tettem. – Nem bírnám nélküled – folytattam, – és nem is akarnék létezni, ha te nem vagy velem.

Egyszerűen nem létezik, hogy ekkora balszerencse van a nyakamban, hogy minden férfi, aki az utamba kerül, valami okból kifolyólag vagy meghal, vagy kórházba kerül. Vagy bevonzom ezeket a negatív eseményeket, vagy tényleg a sors azt akarja, hogy magányosan éljem le az életem. Ez az egész olyan volt, mintha egy krimi–akció–dráma hármas kategóriájú filmben lennénk. 

Közben a mentő megérkezett, egy fiatal nő, és egy idősebb férfi rohantak Ádámhoz, és teret kértek maguknak. Természetesen én engedelmeskedtem, felpattantam a földről, majd anyunak támaszkodva figyeltem, hogy mi történik. Körmöm tövig rágtam, szemeimet egy pillantásra sem vettem le Ádámról. Rettentő érzés volt látni, hogy ott fekszik, kiszolgáltatott helyzetben, és a látvány, hogy mekkora fájdalmai vannak, összetörte a szívemet.

– Jobban lesz? – kérdezte anyu, miközben Ádámot egy hordágyon a mentőbe tették.

– Jobban – kaptuk a választ. – A golyó csak súrolta. Arra kérem önöket, hogy a rendőröknek adjanak részletes leírást a történtekről, és a nőről is, aki a lövést intézte a fiatalember felé.

- Úgy lesz – válaszoltam.

A mentős bezárta az autó ajtaját, Ádámnak még egy búcsúcsókot sem adhattam.

Mindenki szétszéledt, majd megjelentek az első rendőrautók is. Édesanyám a kezemet megfogta, a papra nézett, és megkérte, fejezze be a temetést. Ott álltunk, ketten, miközben megláttam, hogy van még két ember, aki ott áll mellettünk, és akik végignézték az egészet, mégis itt maradtak – Dalma, és Vince.

Hazaérve az ágyra dőltem, arcom a takaróba temettem. Érzéseim leírhatatlanok voltak. Édesapámat könnyek között temettük el, lelkem nyugtalanul háborgott, hiszen nem ezt érdemelte. A rendőrök megvárták, míg a szertartás véget ért, majd mind a négyünknek el kellett mondanunk, hogy mi történt. Azt mondták, úgy vélik, mivel a golyó csak súrolta Ádámot, nem ő volt a fő célpont, hanem én. Ekkor jutott eszembe, a minap kapott fenyegetés, és el is mondtam a rendőröknek, hogy Zoltán feleségére gyanakszom. Azt ígérték, megkeresik a nőt, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy kiderüljön, valóban ő volt-e a tettes. Úgy döntöttem, hogy mindent bevallok Ádámnak, amikor kiengedik a kórházból, tisztán kell látnia. Hiszen mit mondok majd neki? Miért akart engem lelőni az a nő? És miért lett ő az áldozat? Arcom még mindig a takaróban, kezeim a testem mellett, hajam szanaszét, sminkemet a könnyeim lemosták. Csak érjen véget a mai nap! Fejemet felemelve az órára néztem, fél négy volt. Be kellett volna mennem Ádámhoz a kórházba, nem hagyhattam, hogy úgy gondolja, nem törődöm vele. Édesanyám szinte sokkot kapott a történtek után, hazaérve bevett két szem nyugtatót, ami megtette a hatását, hiszen elaludt. A szobájába lépve láttam, hogy ott hever egy pokróc a széken, így szépen betakargattam. Nyomtam egy puszit a homlokára, nem ébredt fel, így én útnak eredtem, Ádámhoz.

A kórházi szagot mondhatni már megszoktam, ahhoz képest, hogy régen képes voltam hányingert kapni tőle. A nővérek kedvesen tájékoztattak, hogy hol találom őt, s egyúttal meg is nyugtattak, hogy minden rendben van. A kórteremben két ágy volt mindössze, Ádám az egyiken feküdt, a másik üres volt. 

Nem volt ébren, és ez megijesztett. Odaültem mellé, megszorítottam az alkarját, és nyomtam egy puszit a szájára - erre azonban kinyitotta a szemeit. Pillái lassan emelkedtek, azonban keze kezemhez talált, s ujjaink összefonódtak. Nem tudtam, hogy jó kérdés-e az, hogy jól van-e, hiszen már hogy lehetne jól, így mélyen hallgattam, várva, hogy ő szólaljon fel először.

- Ki volt az a nő? - kérdezte semmitmondó tekintettel.

- Nem tudom - válaszoltam, majd szemeimet mélyen lesütöttem. 

Nem tudtam a szemébe hazudni.

- Remélem minél hamarabb megtalálják- folytatta, majd kezével végigsimította az arcomat. - Annak viszont rettentően örülök, hogy neked semmi bajod. És nálam is lehetett volna végzetes is ez a lövés.

Szavai mélyen szívembe fúrták magukat, úgy éreztem, hogy bőgnöm kell, ordítanom, hiszen míg én össze vissza hazudtam neki, számára az volt a legfontosabb, hogy nem esett bajom.

- Olyan gondterhelt vagy - szólt, és megpróbált felülni, azonban ezt fájdalmai nem engedték.

- Csak maradj fekve! - kérleletem, - nem szanad megerőltetned magad.

Ádám tehetetlenül visszadőlt, azonban szemeit nem vette le rólam. Mintha ő lett volna a tűző nap, én pedig a pusztára kihelyezett csokoládé. 

A telefonom a táskámban megcsörrent, mindig kellemetlenül éreztem magam, ha rossz pillanatban keres valaki. Elővettem, láttam, hogy üzenetet kaptam. Nem volt szöveg, csak egyetlen szó - Hiányzol. És egy név - Botond.

- Ki az? – kérdezte Ádám hatalmasra nyílt szemekkel, hiszem láttam rajtam, hogy meglepődtem.

 - Senki – válaszoltam, miközben egy határozott mozdulattal visszadobtam a telefont a táskámba. – Vagyis senki, aki most elsőbb lenne, mint te – szépítettem az előbbi mondatomon.

A kórterem ajtaján egy nővér lépett be, aki kezében tartotta Ádám papírjait. Szorosan magához ölelve azt megállt, majd dorgálóan nézett rám. 

 - Ön, kishölgy? – tette fel kérdését. – Mit keres itt? A betegnek pihennie kell.

 - Elnézést! – szólaltam fel. – Senki nem tiltakozott az ellen, hogy bejöjjek. 

Felálltam az ágyról, Ádám kezén végighúztam az enyémet, és pár másodperc múlva kiléptem a kórteremből. Nem tehettem mást. Nem hagyott nyugodni az előbb kapott üzenet, azonban tudtam, hogy ha most felhívom Botondot, csak összekuszálok mindent. Hiányzom neki, oké, kész, zárjuk le. Másnak is hiányoztam már, és más is hiányzott nekem, emiatt nem dobhatom el Ádámot. 

A házunk kapuján belépve észrevettem, hogy valaki tartózkodik otthon anyun kívül, hiszen egy kék autó állt a kerítés előtt. Erre volt a legkevésbé szükségem. Pihenésre, és kikapcsolódásra vágytam, nem pedig egy vendégre, aki mindezt felborítja. Nem gyanakodtam, pedig kellett volna. Az egyik egyetemi tanárom volt az, aki eljött megkérdőjelezni édesanyámtól azt, hogy én miért nem járok be már több hónapja az iskolába. Égett az arcom, nem tagadom. Ez volt az a pillanat, amikor már nem hazudhattam, nem hibáztathattam senki mást, magamon kívül.

 - Visszamegyek, ígérem – válaszoltam végül, miközben igyekeztem mind a kettőjükre figyelni. 

Onnan tudhatod, hogy őszinte az ember, akivel beszélsz, hogy a szemedbe néz. Szerettem volna visszamenni az egyetemre, ebben nem volt semmi kétség. Azt is szerettem volna, ha az édesanyám elhiszi azt, amit mondok neki, és nem küld el otthonról, kitagadva. 

 - Beszéljék ezt meg! – mondta végül a tanárnő, aki mindig szívén viselte tanítványai sorsát, ezért jött utánam is.

Felállt az asztaltól, megfogta a táskáját, és magához szorítva, tekintetét tekintetemre szemezve kilépett az ajtón. 

 - Ülj le! – kért meg anyu.

Engedelmeskedtem. Megfogta a kezemet, ezzel is mutatva, hogy ő támogat, és mellettem van.

 - És most kérlek, mondd el, hogy mi folyik itt!

Engem pedig már senki meg nem állíthatott. Tudtam, hogy itt az idő, hogy elmondjak neki mindent. Ő az édesanyám, neki tudnia kell! És tudtam, hogy el fogja fogadni, és mindennel együtt szeretni fog.

Egy ismeretlen szemszögéből…

Hajamon végighúztam a kezem, borostámat borotvával igazítottam. A tükörbe nézve végül mosolyogtam egy macsósat, olyat, amitől tudom, elolvadnak a lányok. Igazából jelenleg csak egyetlen személynek szántam, aki tudtam, egyetlen csókomtól újra a tenyeremből eszik majd. Telefonom a csap szélén, rányomtam a képernyőjére, hogy tudjam, mennyi az idő. A szobában már minden össze volt pakolva, a bőröndöm a behúzásra várt. A szívem már nem dobogott oly’ hevesen, ha Zorára gondoltam. 

A tükörben saját magammal szemeztem, mikor már mindennel elkészültem. A csábos mosolyt most felváltotta a gonosz tekintet.

Most azt fogod kapni, amit érdemelsz! ,mondtam, közben egész végig Zorára gondoltam.

A bőröndömet összehúztam, vállamra tettem, majd kiléptem abból a koszos kórházi szobából, amit már annyira utáltam.

#25

9. fejezet, 1. rész

Sziasztok drága olvasók!

Tudom, tudom, kicsit elmaradtam. Rettentően sajnálom, hogy mostanában nem tudok annyit foglalkozni a bloggal, amennyit érdemelne, remélem azért még velem vagytok, és olvastok! :)

Igyekeztem hosszú részt létrehozni. Iratkozzatok fel, csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, és hagyjatok nyomot magatok utááán! :)

Jó olvasást mindenkinek:

Barbi

Egyik rossz dolog történik a másik után. Becsuktam az ajtót, nekidőltem. Édesanyám megfogta a kezem, bevezetett a konyhába, leültetett az asztalhoz, és adott egy pohár vizet. Látta rajtam, hogy nem vagyok jól.

- El kell mondanod! – szólt, majd megfogta a kezem. – Tudom, hogy valami történt. Látom rajtad. A lányom vagy, nekem nem tudsz hazudni.

Szemeimbe könnyek szöktek. Tökéletes alkalom lett volna, hogy elmondjak neki mindent, de nem mertem. Féltem, hogy most, ahogy apu meghalt, nem tudná feldolgozni. Éreztem, hogy még nincs itt az idő, hogy elmondjam. Édesapámat holnap temetjük, azután erőt veszek magamon, és elmondok neki mindent. 

¬- Késik a menstruációm – mondtam végül, - és nem tudom, hogy mi az oka. 

Anyu hunyorgott, hosszan nézett rám. Őszülő hajába túrt, láttam rajta, hogy nem hisz nekem.

- Öltözz! – szólt hosszas hallgatás után. – Elmegyünk az orvoshoz.

Mind a ketten tudtuk, hogy amit mondtam, csak egy kifogás volt. Anya mégsem erőltetett. Felálltam az asztaltól, magamra húztam egy melegebb ruhát, hiszen tél felé közelített az idő. Sálamat nyakamba kötöttem, egy utolsó simítást elvégezve anyu becsukta mögöttünk az ajtót. Szívem hevesen dobogott, amikor arra gondoltam, nemsokára kiderül, hogy esetleg van-e valamiféle betegségem. Minden nő talán legnagyobb félelme, hogy közli vele az orvosa, hogy nem lehet gyermeke. Igen, én is ettől féltem a leginkább, vagy, hogy elkaptam valamiféle gyógyíthatatlan betegséget. Nemi fertőzés, meddőség – e két fogalom szüntelen kavargott a fejemben. Igen, jobban oda kellett volna figyelnem, lehet, hogy most a felelőtlenségemnek a levét ihatom. 

Az autóba bepattanva anyu vetett rám egy pillantást, felém fordult, és megfogta a kezem. 

- Nem lesz semmi baj! – bíztatott. – Lehet, hogy csak a sok idegeskedés teszi, hogy késik. Én melletted vagyok, remélem, tudod. 

A válaszom mindössze egy óvatos mosoly volt. Anyu elfordította a kulcsot, az autó elindult. Hajamat megigazítottam, a kedvenc rózsaszín rúzsomat végighúztam az ajkaimon. Fejemet az ablak felé fordítottam, mély gondolkozásba estem…

A kórház nem esett messze a házunktól, így hamar odaértünk. Szívem hevesen dobogott, és mintha egy láthatatlan emberke a csuklómat rángatta volna visszafelé. Semmi kedvem nem volt menni. Idegességem a körmöm rágásában nyilvánult meg, anyu – akárcsak kiskoromban – ellökte a kezemet a számtól, jelezve, hogy ne rágjam tövig a körmeimet. Ijedten nézett rám, ő sem tudta, hogy mit mondhatna. Megölelt.

A kórházi folyosón az a tipikus szag terjengett, amitől még a hideg is kirázott. Nem voltak sokan, mindössze két hölgy várakozott. Édesanyámmal is leültünk, ő megszorította a kezemet. Hálás lehettem az égnek, hogy ilyen anyukát adott nekem. Fél óra telt el, mire én következtem, de életem leghosszabb fél órája volt. Az asszisztens kinyitotta az ajtót, és behívott, természetesen egyedül mentem be. A doktornő és a kedves asszisztens egyből az öltözőfülkébe irányított, ahol alulról mindent le kellett magamról vennem. Amikor megkérdezték, hogy miért jöttem, egyszerűséggel válaszoltam, hogy azért, mert késik a menstruációm. A doktornő megnyugtatott, elmondta, hogy jól tettem, hogy hozzá fordultam. Kissé megnyugodtam, de a zöld környezet, és a továbbra is fenálló fertőtlenítő szag undort keltett bennem. Igazából akkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy mit teszek majd, ha egyszer elérem az álmaim, és kardiológus leszek, hogyan fogom elfogadni, vagy megszokni, hogy minden egyes nap ilyen szagban kell majd dolgoznom. Mindenképpen meg kell majd szoknom, más nem tehetek. 

A doktornő közben szólt, hogy feküdjek fel az ágyra, és tegyem szét a lábaimat, majd megvizsgál. Kérdéseket kaptam, melyek arra vonatkoztak főképp, hogy fenáll-e a terhesség, vagy a nemi fertőzés esélye. Természetesen mindenre nemet mondtam, bizonygattam, hogy én csak is felelősségteljesen szexelek, ami természetesen nem így volt. Rettentő kellemetlenül éreztem magam a vizsgálat közben, egy isteni áldás volt, amikor felülhettem, és vissza vehettem a ruháimat. A doktornő szólt, hogy foglaljak helyet a vele szemben lévő széken, és elmondja nekem, amit tudnom kell. 

- Nos, kisasszony – kezdte a mondandóját a doktornő, - terhesség, ahogy mondta is, szinte kizárt. Viszont, a fertőzés esélye fenáll. Megállapítani, hogy miért késik a menstruációja csakis ultrahanggal, és laboratóriumi vizsgálattal lehet. Adok egy időpontot holnapra, kérem, látogasson vissza!

- A holnap, az nem lesz jó – vágtam rá.

A doktornő hosszasan nézett rám, viszont látva, hogy szomorú lettem, nem kérdezte meg, hogy miért nem alkalmas. 

- Akkor holnap után?

- Megfelel – válaszoltam. 

A kezembe nyomva a cetlit kitessékeltek a helységből. Édesanyám előtt állva, fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék.

- Na, mi volt kicsim? – kérdezősködött szinte azonnal, miközben felpattant a székről.

- Nem vagyok terhes – vágtam rá, - de a fertőzés nem kizárt.

- Fertőzés?

Láttam rajta, hogy nem érti a helyzetet. 

- Kicsim, azt hogy, és kitől kaphattad el? – tette fel újabb és újabb kérdéseit.

A hajamba túrtam, a szemembe lógó tincseimet igazgattam hátra.

- Azt mondta a doktornő, hogy akár egy piszkos strandon is elkaphattam, a nyáron.

Természetesen ez nem volt igaz, de épp elég volt ahhoz, hogy megnyugtassam, nem szexuális úton kaptam el a betegséget, miközben én tudtam, hogy igen. Borzasztó volt hazudni az édesanyámnak, de közben látni az arcán a megkönnyebbülést, felbecsülhetetlen.

- Holnap után vissza kell jönnöm, elvégzik a szükséges vizsgáltokat.

Anyu megölelt, és elmondta, hogy ha szeretném, akkor is eljön velem. A válaszom annyi volt, hogy majd meglátjuk…

Hazaérve a legjobb dolog volt, hátradőlni az ágyon. Anyu azonnal feltett egy kávét, én pedig alig vártam, hogy ihassak belőle. Az ajtómon kopogtattak, a látogató pedig nem más, mint Ádám volt.

- Gyere be! – mondtam mosolyogva, miközben felálltam, és a nyakát átkarolva megöleltem. 

- Szia, kincsem – szólt Ádám, és nyomott egy puszit a homlokomra. 

Tudta, hogy ezt imádom.

- Kész a kávé – kiáltotta anyu a konyhából.

- Kérsz? – kérdeztem Ádámot.

Bólintott. A konyhában az asztal köré ültünk, anyu pedig mindenkinek kimérte a kávét, tejjel felöntötte, és így tette elénk.

- Tudsz jönni holnap a temetésre? – kérdezte anyu Ádámtól.

- Persze, ez egyértelmű – kapta a választ. – Megkérdezhetem, hogy hol voltak fél háromig? Kerestem már Zorát, egy órája, de nem volt itthon. 

Anyura néztem, kacsintottam. Szerettem volna, ha nem tudja meg Ádám, hogy nőgyógyásznál voltunk. És ekkor ugrott be – ha nekem fertőzésem van, akkor már Ádámnak is, hiszen a múltkor elborult aggyal nem védekeztünk. Szégyenemben még a föld alá is mélyebben kellett volna süllyednem.

- Vásárolni – bökte ki anyu.

Ádám itta a kávéját, láthatólag megnyugodott, miközben én csak egyre idegesebb lettem.

- Remélem, Zora, elrabolhatlak – mondta Ádám, miközben kezét a combomra tette.

- De csak akkor, ha időben hazahozol. Holnap reggel korán kell kelnünk. Tudod, a temetés miatt.

Bólintott, és láthatólag anyunak sem volt ellenvetése.

- Nekem most el kell mennem – mondta anyu, - még el kell intéznem pár dolgot, a temetés előtt. Jók legyetek!

Nyomott egy puszit mind a kettőnk homlokára. Jól esett, hogy így szereti egymást a párom, és az édesanyám. Kettesben maradtunk. Imádtam ezeket a helyzeteket. Tudtam, hogy így tudunk beszélgetni, és kicsit egymásra hangolódni, kikapcsolni. Ilyen is kellet néha. Ádám a kezét a combomon végighúzta, közben folyamatosan a szemembe nézett.

- Indulhatunk? – tette fel kérdését.

Természetesen azt mondtam, amit hallani akart, így elindultunk. Egymás kezét fogva sétáltunk, az út felét elérve tudtam, hogy a közös helyünkre megyünk. A nap már alacsonyan volt, az idő még az évszakhoz képest kellemes, de a kabátjainkat nem hagyhattuk otthon. 

Közös helyünkre érve megláttam, hogy Ádám meglepetéssel készült. Egy pokróc a földre terítve, két tányér, finom falatokkal, két pohár, és egy üveg vörösbor.

- Jézusom! – mondtam, a kezemet a szám elé kaptam. 

Megható pillanat volt.

- Hölgyem, foglaljon helyet!

Leültünk mind a ketten, Ádám felbontotta a bort, majd koccintottunk. 

- Mondanom kell valamit – nyögte ki, majd felállt, és felsegített engem is.

- Tudod, Zora, én nagyon szeretlek. Évek óta a nő, te vagy az életemben. Amikor nem voltál mellettem, akkor is borzasztóan hiányoztál.

Néha-néha megállt, és nagy levegőt vett, de ott folytatta, ahol abbahagyta.

- És szeretném, ha mindig mellettem lennél. Nem akarlak elveszíteni többé, belehalnék a fájdalomba. Tudom, hogy amikor itthagytalak, hatalmas hibát követtem el. Szeretném helyrehozni. Azért vagyunk itt.

S ekkor letérdelt.

- Zora, egyetlen kérdésem maradt a végére. Hozzám jössz feleségül?

Hirtelen a nyakába ugrottam, könnyek szöktek a szemembe. El sem hittem, hogy ez velem történik! Az egész olyan volt, mint egy mesében, mintha csak álmodtam volna. A válaszon természetesen egy pillanatog sem gondolkodtam.

- Hát persze! – válaszoltam, könnyeim között.

- Tényleg? – kérdezte Ádám csillogó szemmel, és hatalmas mosollyal.

- Tényleg! – válaszoltam.

A gyűrű csodálatos volt, a kezemet nyújtottam, ő pedig a gyűrűs ujjamra húzta.

Kezeimet nyaka köré fontam, olyan szorosan öleltem, ahogy csak bírtam. Ádám felállt, derekamat átölelve tartott meg.

- Tudod, hogy mennyire szeretlek? – kérdeztem.

Ádám megcsókolt, én pedig még mindig elérzékenyülve az arcát simogattam.

Elérkezett a reggel. Fájó szívvel tudatosult bennem, hogy ez az a nap, amikor édesapámtól örökre búcsút veszünk. Ádám nálam töltötte az éjszakát, azonban korán reggel már hazament, hogy el tudjon készülni ő is a szertartásra. Az óra kilencet mutatott. Még egy óránk maradt.

- Jól vagy? – kérdezte anyu, miközben belépett a szobámba.

Odalépett hozzám, és megigazította a blúzomat.

- A körülményekhez képest – válaszoltam.

Anyu jól tartotta magát, nem szerette sohasem kimutatni, mennyire fáj neki, ami most történik.

- Indulhatunk? – kérdezte, miközben megpillantotta a gyűrűt az ujjamon. – Ez meg mi?

Kezemet felemelve jobban szemügyre vette a gyűrűt.

- Megtörtént, anyu! Eljegyzett! Este akartuk neked elmondani.

- Tényleg, kicsim? Komolyan mondod?

Anyu láthatlólag nagyon örült a hírnek, ami rettentően jól esett. Ezen a szörnyű napon egy ilyen hír egy kis boldogságot is költöztetett a szívébe. Szorosan átölelt, gratulált, és adott egy puszit. Kár, hogy ezt a csodálatos eseményt nem élhette meg az édesapám. Akármilyen boldogok is voltunk az eljegyzés miatt, a borzalmat, hogy az apukám temetésére indulunk, semmi sem enyhítette.

A temetőben rengeteg ember gyűlt össze. Meglepődve néztük végig a régi barátokat, ismerősöket, majd nemsokkal később a szertartás kezdetét vette. Ez az érzés semmihez sem hasonlítható. Le sem írható, el sem mondható, a fájdalom, ami majd’ megöl, ami nem enyhíthető, ami nem orvosolható. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Elbúcsúzni jöttünk, de ez nem fog menni, nem tudom elengedni. Az édesapám, aki felnevelt, aki mindent megadott nekem, most itt fekszik, és élettelen teste egy koporsóban, s nemsokára a föld alatt nyugszik.

Borzalmas volt látni, hogy édesapám ott fekszik a koporsóban, s maga a tudat is rettentő volt, hogy ez a sok feketébe öltözött ember most érte gyűlt össze. Eltávozott közülünk, de emléke örökre szívünkben él... A szertartás közepén egy fekete autó állt meg odébb, egy nő szállt ki belőle. Titokzatos, és rejtélyes volt. Nem tudtuk ki az, aztán az események felgyorsultak. Kapkodtam a fejem, egyik pillanatról a másikra egy lövést hallottunk, majd másodpercek múlva észleltem, hogy a kezemet szorító, mellettem álló Ádám magatehetetlenül a földre rogyott.

#24

8. fejezet, 3. rész

Sziasztok drága olvasók!

Tudom késő van, én mégis meghoztam Nektek az újabb részt! Iratkozzatok fel, kövessetek a Facebookon, hagyjatok nyomot magatok után!

Jó olvasást mindenkinek!

Barbi

Friss reggeli levegő csapta meg arcomat, két kezet éreztem arcomon, majd egy csókot a számon. Kinyitottam a szemeimet, és egyből széles mosolyra húztam a számat. Ádám a kávét az orrom alá tolta, hosszú szőke hajamat a hátam mögé igazította. Felültem, átöleltem, és olyan erősen megszorítottam, ahogy csak lehetett. 

- Jól aludtál? – kérdezte, és a még arcomban lévő hajszálakat a fülem mögé igazította.

- Soha még ilyen jól – válaszoltam. 

- Imádtam melletted ébredni. A legszebb látvány, ami valaha tárulkozhatott elém. 

A testünket mindössze egy paplan takarta egymás elől. Izmai kidomborultak, haja kócosan is magáért beszélt, mosolya közben pedig kizárólag a tökéletesen fehér fogaira tudtam összpontosítani.

Az óra kilencet mutatott. Nem volt már túl korán, éppen annak az ideje volt, hogy felkeljünk, és felöltözzünk, hogy elindítsuk ezt a napot.

- Lassan mennem kell – mondtam, miközben megsimogattam az arcát.

- Biztos? – kérdezte, és hatalmas szemeit még nagyobbra nyitotta.

- Biztos – válaszoltam, - de azt tudnod kell, hogy nagyon nehezen teszem meg. Annyira jó volt veled!

Ádám egy szót sem szólt, olyan erővel csókolt meg, hogy hátradőltünk az ágyon. Ő volt felül, én alatta feküdtem.

- Komolyan mondtam – erősködtem. – Mennem kell! Tudod, hogy maradnék, de anyu vár.

- Persze, persze – mondta. – Megértelek. Este?

- Nálunk?

- Nálatok – válaszolt, és felállt az ágyról.

Érdekes volt, hogy Ádám egyáltalán nem volt előttem szégyenlős. Míg én magam köré tekertem a takarót, és próbáltam úgy felöltözni, hogy ne lásson semmit sem, ő meztelen sétált előttem. Imádtam a látványát, és valahol utáltam magam, hogy én ezt nem tudom megtenni. Mintha akkor és ott azt a takarót rám ragasztották volna.

- Szeretlek – mondta, búcsúképpen.

Hajamat imádta igazgatni, most is ezt tette. A magára fújt parfüm annyira férfiassá tette, hogy a legszívesebben ott és azonnal letámadtam volna. Aznap fehér nadrágot húzott, egy szürke trikóval, rajtam a tegnapi öltözetem ékeskedett, hiszen nem hoztam semmiféle váltó ruhát.

Nehezen, de sikerült elválnunk egymástól. Figyelnem kellett magamra, hiszen folyamatosan széles mosolyra húztam a számat, s attól félhettem, ha egy idegen meglát, akkor bolondnak hisz. Minden másodpercben az eszembe volt, hogy mennyire tökéletesen sikerült az éjszaka, s, hogy mennyire hálás vagyok Ádámnak azért, hogy visszaadta az értelmet az életemnek, hogy megmutatta, hogy egyszer eljön az a férfi, aki kizárólag magamért szeret. Tudtam, hogy el kell mondanom neki, hogy a testemből éltem, de még össze kellett szednem a bátorságom, össze kellett illesztenem a fejemben a puzzledarabokat, s kitalálni egy normális érv rendszert.

Hazaérve édesanyám puszival köszöntött. Kínált teával, természetesen elfogadtam. Megkérdezte, hol töltöttem az éjszakát, én pedig tudtam, hogy most egy igazi csajos beszélgetés veszi kezdetét, és végül elmondtam neki mindent. Megtudta, hogy újra egy párt alkotunk Ádámmal, s hogy nagyobb a boldogság, mint valaha.

Csengetésre lettünk figyelmesek. Én nyitottam ajtót. Egy negyvenes, barna hajú, kék szemű nő állt előttem, nem tudtam ki az.

- Juhász Zora? – kérdezte az ismeretlen nő.

- Én vagyok – válaszoltam. – Miért keres?

- Remélem, nem zavarok. Beszélhetnénk egy pár percet?

Furcsa volt számomra, hogy be sem mutatkozott, idegesnek, dühösnek látszott.

- Ha nem bánja, akkor nem hívnám be, nem szeretném az édesanyámat felizgatni.

Lehet, hogy udvariatlan voltam, és nem kellett volna ezt mondanom, na de mégis, azt sem tudtam ki az a nő.

- Nekem megfelel itt is – mondta, majd a kezét nyújtotta. – Lipthayné Varga Csilla, örvendek.

A neve hallatán azt hittem, hogy ott és helyben elájulok. Az elhunyt egyetemi tanárom, Zoltán felesége volt az. Tudtam, hogy valahonnan ismerős, de sosem gondoltam volna, hogy megkeres, és megtalál, hiszen nincs egymással dolgunk.

- Mit szeretne? – kérdeztem, mintha semmi sem történt volna, pedig a szívem majd’ kiugrott a helyéről.

- Csak szeretném, hogy tudd, tudok arról, hogy a férjem miattad halt meg. Hogy veled volt aznap délután.

- Nem tudom, miről beszél – válaszoltam, majd félig visszaléptem az ajtón.

- Ne hazudj! – erőszakoskodott.

A nő előrántott egy pisztolyt s a hasamhoz szegezte. Szemében égett a düh, a gyűlölet.

- Meglakolsz, amiért megölted a férjem!

A számon csak annyi jött ki, hogy nem én tehetek róla. Szememben természetesen megjelentek a könnycseppek, fájt ezt így hallani. A pisztolyt a hasamba fúrta, kibiztosította. Az egész életem lepörgött előttem. Ez a nő most meg fog ölni, nem kegyelmez. Biztos voltam benne, hogy nem élem túl ezt a találkozást.

- Ki az, kincsem? – kérdezte anyu a konyhából, s lépéseit hallva tudtam, hogy felém tart.

Hátrafordítottam a fejem, éreztem, hogy a nő elveszi a pisztolyt a hasamtól.

- Még találkozunk! – fenyegetőzött, s hátat fordított.

A nő beült a kapu előtt álló fekete autójába, majd amilyen gyorsan csak lehetett, elhajtott.

- Minden rendben? – kérdezte anyu, aki látta rajtam, hogy valami gond van.

- Minden oké, anyu – válaszoltam.

Nem tudom megmondani, hogy meddig álltam az ajtóban. Fejemben a vér lüktetett, szívem hevesen dobogott. Tudtam, és éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. Valahogyan meg kell védenem magam.