1. fejezet, 2.rész

Kedves olvasók! Köszönöm a megtekintéseket, és a visszajelzéseket! :)

Ez a facebook oldal azért jött létre, hogy követni tudjátok a blogot, IDE kattintva megtekinthetitek, lájkolhatjátok!

Ehhez a részhez is nagyon jó olvasást kívánok!

Puszi mindenkinek: Barbi

Közben az eső is eleredt. Szétnéztem a szobában. Nem bírtam ott maradni. Csak egy kardigánt kaptam magamra – ami ott hevert a fogason – és kiléptem az ajtón. Kulcsra zártam.
Az eső hevesebben esett, mint ahogy az látszott az ablakon kitekintve, de ez sem zavart. Tennem kellett valamit, valami olyat, amivel az összes rossz érzés ami gyötör egyszerre kirepül belőlem. Arra vágytam, hogy szárnyalhasson a lelkem, hogy szabadon repüljön a szívem, és odafönn, egy jobb világban – valahol a felhők felett – összerakódjon az a sok kis darab, ami a földi életben már darabokra tört. Vágytam egy olyan érzésre, ami felizzítja bennem az gondolatot, hogy van miért élnem.
A lábaimat egyre hevesebben szedtem, s egyszer csak azt vettem észre, hogy már szabályszerűen rohanok. Rohanok, a sorsom elől, a jelenem elől, az életem, és a testem elől. Könnyeimet nem tudtam visszafogni, bármennyire is azt hittem, erős vagyok. Nem vagyok az. Cseppet sem. Gyenge vagyok. Egy összetört, szerencsétlen ember. A lámpák felkapcsolódtak az utcán, jelezték, hogy sötétedik. Az utolsó ház sarkán lekanyarodva ismerős járású férfin lévő kabát ütötte meg a szememet. Először fogalmam sem volt, hogy honnan lehet ismerős, aztán eszembe jutott – a már sokszor látott embert, és a rajta lévő ruhadarabot láthattam az egyetemen, és a lakásomon. A tanárom volt az, aki körülbelül fél órája távozott tőlem. Meglepődtem, meg is álltam. Megfordult. Felém. Mintha csak tudta volna, hogy ott állok. Én pedig megtorpantam, talán még hátra is léptem. Nem több, mint öt méterre állt tőlem. A szemembe nézett. Én pedig az övébe. Eddig fel sem tűnt, hogy a barna fürtök alatt rejlő szemei is tökéletesek – kékek. Elindult felém, én pedig értetlenül álltam. A lábam földbe gyökerezett. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tényleg felém indult el? Még hátra is néztem, hogy biztos lehessek benne, nem másra nézett. A szél közben gesztenyebarna színű hajammal játszott – a legtöbbet az arcomba fújta. A heves fúvások az esőcseppeket is elsodorták, s azok majdnem vízszintesen hullottak alá.
– Sajnálom! – mondta, mikor teljesen közel ért hozzám. – Sajnálom, amit veled tettem! Hogy megaláztalak, hogy könnyeket csaltam a szemedbe. Hogy durván bántam veled. Nem ezt érdemelted.
Megszólalni sem tudtam. Valószínűleg teljesen bolondnak nézett, hiszen csak bámultam rá. Egyszerűen nem jött a számra egy szó sem. Ott állt előttem egy közel negyven éves ember, akinek családja, felesége van, egy szép gyermeke, és velem töltötte az ideje egy részét a délután. Azt akarta, hogy bocsássak meg neki, de ugyan mit? Hiszen ezt érdemlem. Semmi mást. Nem nő vagyok. Csak egy tárgy, amit ő is kipróbált.
Az eső egyre hevesebben esett. A cseppek körülbelül cseresznye nagyságúak voltak, hamar eláztatták mindenem. A hajam, a ruhám, és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a sminkem is elázott.
– Szeretném, ha tudnád, hogy nem vagyok én olyan rossz ember.
– Szeretném, ha tudná, hogy én sem vagyok az, de nagy szükségem van a pénzre. Akkora, mint még soha.
Nem szólt egy szót sem, ajkát az én ajkam felé közelítette. Majd összeértek. Egyik kezével a vizes hajamba túrt, a másikkal pedig csípőmet megragadva magához húzott. Szememet behunytam, nem érdekelt a külvilág. Nem érdekelt, hogy valaki megláthat, hogy itt csókolózom egy házas férfivel, aki nem mellesleg a tanárom, de őt sem zavarta, hogy ez akár az állásába kerülhet. Ilyen édesen még soha nem csókolt meg senki. Még senki nem vett le egy pillanat alatt, egyetlen csókkal a lábamról. Nem tudtam, hogy miért éri ez meg neki. Nem tudtam azt sem, hogy miért csinálja ezt. Vajon csak megsajnált, vagy a lelkiismerete ezzel lett tiszta? Vagy csak meg akarta mutatni, hogy ebben a vademberben ott rejlik egy érzéki, szerethető valaki is? Számtalan megválaszolatlan kérdés maradt. Az ajkaink elváltak egymástól.

– Sajnálom! – mondta utoljára, majd eleresztve csípőm, eltávolodott.
Én pedig ott álltam, még mindig földbegyökerezett lábbal, és néztem az ember után, aki reményt adott nekem. Talán még engem is szerethet valaki, talán még lehet az életemben egy olyan ember, aki elfogad a múltammal együtt, és segít újrakezdeni mindent, kimászni abból a végtelenül magasnak tűnő szakadékból. Aki egy szép napon felemel a padlóról, és magához szorít, jó erősen. Talán egyszer eljön az a nap. Talán eljön az az ember.

Csapódott az ajtó. Már alig vártam, hogy visszaérjek a kollégiumba. A szobámba. Hogy ledőlhessek, hogy átgondolhassam mi is történt pontosan. Észhez kell térnem, hiszen egy házas ember szeretője lettem. Vagy ebbe nem kellene beleélnem magam? Tényleg annyira tetszik nekem ez a férfi, hogy el kell érte dobnom mindent?
Beálltam a zuhany alá, a testemre forróvizet engedtem. Szemeimet behunytam, és arra a csókra gondoltam… nem tudtam kiverni a fejemből, de talán nem is szívesen tettem volna. A pizsama finom pamut anyaga végigcsúszott testemen. Az ágyba bújtam, és néztem a plafont. A villanyt lekapcsoltam. Gondolataim hurrikánként kavarogtak fejemben. A csókra emlékezve, mosollyal az arcomon elnyomott az álom.

Másnap reggel is borongós időre ébredtem. Belebújtam a papucsomba, majd a köntösömbe, és egy csésze forró kávéval próbáltam felmelegíteni magam. Egy órám volt elkészülni, és odaérni időben az első órámra. Amit Ő tart. Dr. Lipthay Zoltán – mert így hívták. A név, aminek hallatán már nagyokat dobbant a szívem. Összekaptam magam, a füzeteimet csak bedobáltam a táskámba, majd az ajtót kulcsra zárva elindultam, szinte csak azért, hogy láthassam. Őt.
Az egyetem elé érve figyelmes lettem, hogy Zoltán ott áll az autója mellett. Mosolyogtam. Körülnéztem, hogy jön–e valamiféle jármű, vagy ha nem, akkor átszaladhatok az úton. Egyetlen autó gurult, úgy gondoltam kivárom, míg elmegy előttem, s csak aztán indulok. Hatalmas szerencse volt, hogy nem indultam el, mivel nemsokkal később Zoltán felesége, majd a kisfia szállt ki az autóból. A nő hatalmas pocakja árulta el számomra, hogy kisbabát várnak. A kezemet a szám elé kaptam. Borzasztó lelkiismeret–furdalás kavarta fel újra a lelkem. Szörnyű dolgot tettem, és még pénzt is elfogadtam attól az embertől, aki a gyönyörű családja helyett velem töltötte az idejét. Egyszerre szerettem, de utáltam is azt az embert, aki megadta nekem azt, amire mindennél jobban vágytam… a reményt. Nem volt mit tennem, a napot ki kellett bírnom. Végig kellett ülnöm nyolc órát, végighallgatni nyolcszor negyvenöt perc prédikációt, azonban a sok–sok ezer szó közül egy sem maradt meg a fejemben.
A kollégium falai közé visszatérve a táskám a földön landolt, én pedig mellette. Most ott volt a legkényelmesebb. Szemeim előtt a nő lebegett– az asszony, aki gyermeket hord a szíve alatt, attól a férfitől, akibe én beleszerettem, aki tegnap az én ágyamban feküdt. Szégyelltem magam. Elmondhatatlanul. A telefon újra csörgött, én pedig újra “munkába” kellett álljak. Ez már szinte mindennapossá vált.

Egy gyors zuhany.
Munkaruha.
Még egy kis rúzs.
Ajtónyitás.

Meg sem lepődtem volna, ha nem egy ismerőssel futok össze. Szégyenem most is pirossá varázsolta az arcomat. Az egyik csoporttársam volt az, Vince. Ő volt az a fiú, aki már nagyon sokszor célozgatott arra, hogy meg akar magának szerezni. Tessék, elérte. És erről kizárólag csak én tehetek. Én valamiért sohasem vágytam rá. Vince tipikusan az a a fiú, akinek egy lány csak arra kell. Talán egy, vagy két éjszakára, amíg ki nem tapasztalja, hogy milyen is vele. Ha jó, akkor maradhat – de akkor is maximum egy pár napot, – ha viszont nem tetszik neki, akkor mehet. Ez nála így ment.
– Te meg? – kérdeztem tőle.
Próbáltam leplezni zavarom.
– Hallottam valakitől, hogy te szívesen segítesz nekem.
Nem hagytam, hogy többet mondjon. Láttam, ahogy végignéz a ruhámon, aminek láttán biztos elgondolkozott, hogy vajon miért akart ő engem annyira, annak idején. Nem kezdeményezett, ezért megcsókoltam. Visszacsókolt, majd kezeivel átkarolt. Egyikkel megfogta a fenekem, a másikkal végigsimította a combom. Meglepett, mert gyengéd volt. Semmi durvaság. Csípőmnél fogva felemelt, majd lábaimmal átfogtam az derekát. Közben csókolt, de csak lassan. Magához szorított. Érzéki volt. Úgy ért hozzám, mintha egy porcelánbaba lennék, aki az első erősebb érintéstől összetörik. Letett az ágyra, lábaim közé feküdt. Most először történt, hogy kívántam. Az egész testét, magát a férfit, aki olyan gyengéden bánt velem, mint még senki. Merem ezt mondani. És nem szégyellem. Egy pillanatra elvette száját az enyémtől, de csak addig, amíg ki nem kapcsolta nadrágján az övét, és le nem dobta a padlóra. A pólójától könnyebben megszabadult. Én következtem. Melltartómat kikapcsolta, óvatosan lehámozta rólam. Az egész testem libabőrös lett. Kezét egyre lejjebb tolta hasamon, majd végül a bugyit is levette rólam. Keze irányába elindult a szája is. Végigpuszilta a hasam, egészen a combomig. Csókolt, ahol csak ért, de végig nagyon vigyázott rám. Arcom kipirult, de már nem a szégyentől, sokkal inkább az élvezettől. Meztelen feküdtünk teljesen összegabalyodva. Tetszett a helyzet. Szinte remegett a testem, amikor végre egymáséi lettünk. Nem mutathattam ki, mennyire élvezem a helyzetet, mivel mégiscsak egy kollégiumi szoba ágyán fekszünk. Pihegtem. Egy hangosabb nyögés sem jöhetett ki a számon. Féltem, hogy bárki is meghallhat bennünket.
– Nem fáj, ugye? – kérdezte, szerintem teljesen illedelmesen.
Intettem a fejemmel, hogy nem. Egyáltalán nem. Mintha egymásnak lettünk volna teremtve. Tökéletesen összeillettünk.
Ekkor az asztalon lévő telefon rezegni kezdett. Valaki engem keresett.
– Fel kell vennem – mondtam, miközben kezeimmel toltam fel magam az ágyról.
– Kérlek ne! – válaszolta, miközben csókolgatta a nyakam.
– Engedj! – utasítottam őt, egyre erélyesebben.
Ekkor elengedett. A “főnököm” hívott. A barátnő, aki intézi az ügyeimet, és akinek köszönhetően volt itt tegnap a tanárom, ma pedig a csoporttársam.
– Mondd gyorsan, most nem nagyon alkalmas! – sürgettem.
– Csak azért hívlak, hogy ne várd a mai vendéget! Most értesített, hogy nem tud menni, de holnapra elígérkezett. Elnézésedet kéri, biztosan sokat vártál rá.
A telefon a kezemből egyenesen a padlóra esett. Antónia – mivel így hívták – azt mondta, hogy a mára ígért vendég nem tudott eljönni. De akkor Vince miért fekszik az ágyamban? Miért feküdtem le vele, ha nem is ő volt az, aki beígérkezett?
– Baj van? – kérdezett Vince, majd felült az ágyban, s kócos haját igazgatta.
– Miért is vagy itt? Miért jöttél?
Mogorva voltam, ő pedig elpirult szégyenében. Fejét lehajtotta, zavarában a tarkóját fogdosta.
– Zora, most kérlek, ne haragudj meg rám, azért amit mondani fogok – súgta a fülembe, amikor már mellettem állt, – de én mindössze a jegyzeteimért jöttem. Amikor beléptem a szobába, te szóhoz sem hagytál jutni. Megcsókoltál.
– Takarodj! – vágtam rá szinte azonnal. – Tűnj el a szobámból, most azonnal!
– Bocsáss meg! – kérlelt, de szavai süket fülekre találtak.
Ruháit összekapkodta, majd felöltözött, és visszanézve kilépett a szobából. Én az ágyra roskadtam és megkerestem minden egyes ruhadarabom. Felöltöztem, közben csak az jár az eszembe, hogy mekkora egy bolond vagyok! Egy őrült! Egy olyan ember, aki már mindenben a munkáját látja. A világ legszégyenteljesebb munkáját.
Kopogtatás.
Biztos voltam benne, hogy Vince jött vissza, ezért barátságtalanul köszöntöttem az ajtó előtt álló embert.
– Mit akarsz? – csúszott ki a számon.
Az elém tárulkozó ember viszont nem más volt, mint a portás.
– Bocsánat! – sajnálkoztam. – Nem tudtam, hogy maga az.
Egy szót sem szólt, csak a kezembe nyomott egy borítékot, majd elment. Az ajtót becsuktam, majd nekitámaszkodtam, és szemügyre vettem a küldeményt. A címzettnél Dr. Lipthay neve állt. Ezek szerint nem tud kiverni a fejéből. Mosolyogtam. Kinyitottam a borítékot, belenyúlva egy kulcs akadt az ujjaim közé. Szemöldököm összeráncoltam. A kulcscsomón egy kis cetli lógott, egy hotelcímmel, és rajta a felirattal – Kulcs a szívemhez. Bántania kellett volna a dolognak, de nem tette. Úgy éreztem sokkal inkább vagyok boldog, mint szomorú, vagy elkeseredett. Legszívesebben táncolnék, énekelnék, az ágyra felpattanva ugrálnék, és kikiáltanám a világnak, hogy végre újra van miért élnem! Ez a férfi kiszakít a mindennapok monoton világából, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Hiszen már ismer. Reményt adott Zoltán, újra. A szívemet marcangoló felhők mögül kezdett előbújni a nap. Még csak most kezdődik el, aminek el kell kezdődnie. Ez a sors keze. Nincs visszaút. De nem is fordulnék vissza.