1. fejezet, 3.rész

Így estére, tőlem, Nektek! :)

Csak mert szeretném, hogy szeressétek...

– Te normális vagy? – kérdezte meg újra és újra Antónia, miközben majdnem megfulladt abban a pohár narancslében, amit rendelt.
– Miért ne lennék? – háborodtam fel.
– Te kikezdtél egy házas férfival, akinek ráadásul van egy kisfia, és úton a következő utód. Nem, Zora, én megmondom a választ. Te nem, hogy normális, te egy elvetemült, szívtelen nőszemély vagy – mondta. – És mi ez a hülye duma, hogy kulcs a szívéhez? Ettől vagy elájulva, hogy foglalt egy hotelszobát? No és? Neki csak a szexre kellesz, vedd észre!
Szavai mélyre hatoltak a lelkemben, talán még egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy igaza van, és nem kellene ezt tennem.
– Antónia, – kezdtem a mondanivalómat – ő csókolt meg olyan szenvedéllyel. Akkor mégis miért tette?
– Nem kellene beleélned magad ebbe az egészbe. Hallgass rám! Tudom, hogy nem akarod csinálni amit, csinálsz, de ha így folytatod, minden egyes kuncsaftodba bele fogsz szeretni. És ez nem helyes. Ne téveszd őket össze Ádámmal.
– Ez a téma most mégis, hogyan kapcsolódik ide? Ádám már a múlt. Szó nélkül, egyik napról a másikra hagyott magamra. Ne akard tudni, milyen érzés, amikor az, akit szeretsz, csak egy levelet hagy az ágyadon, hogy sajnálja, de ennek így kell lennie.
Egy pillanatra megálltam, mély levegőre volt szükségem.
– Utána pedig éveken keresztül marcangoltam magam miatta, hogy biztosan valamit én rontottam el.
– Te semmit nem rontottál el, drága barátnőm – mondta Antónia, majd megfogta a kezem. – Sajnálom, hogy felhoztam ezt a témát, nem kellett volna.
– Igazad van – böktem ki végül, – de nagyon nehéz bevallani magamnak. Nem helyes, amit csinálok, hiszen akár Zoltán állásába is kerülhet.
– Zoltán? – kérdezte Antónia nagyra nyílt szemekkel. – Hát már tegeződtök is?
¬– Még nem mondta, hogy tegezhetem – vágtam rá gyorsan¬, –¬ de a történtek után szerintem nem zavarná őt.
– És mi lesz akkor a találkozóval? Elmész?
– Elmegyek – válaszoltam. – De megmondom neki, hogy az alkalom egyszeri volt, és hogy nem helyes, amit csinálunk.
– Tudtam én, hogy megjön az eszed – mondta Antónia, majd belekortolyt az italába. – Hiszen gondolj csak bele – folytatta, - megszületik az a pici baba, és apa nélkül kell majd, hogy felnőljön. És ki miatt? Miattad, drágám! Még most mondd meg Lipthaynak, hogy itt a vége, míg jobban össze nem gabalyodtok. Utána az elválás neked, és neki is sokkal jobban fájna, mint most.
- Száz százalékban meggyőztél, úgyhogy nyugalom!– válaszoltam. - Ott a gyerekei, a felesége. Itt emberek életével játszom. Most itt nem én vagyok a főszereplő.
Egy újonnan nyílt kávézó székein ültünk, én csak egy ásványvizet rendeltem magamnak. A hely hangulatos volt, minden sarokban – egy kis sarokpolcon– almás–fahéjas illatgyertya égett. Igazi meghittséget varázsolt, mintha csak karácsony lenne, pedig a fák még le sem vetették magukról a pompás színekben játszadozó leveleiket.
A mai napon elmaradtak az óráink, valamiféle konferenciát tartanak a docensek. Érdekes, ilyen még egyszer sem történt. Na, már nem mintha bánnám. Kell egy szabadnap is ebben a rohanó világban.
– Mikorra mész a hotelbe? – tette fel újabb kérdését Antónia.
– Szerintem lassan elindulok – mondtam, közben felkaptam a szék lába mellett heverő táskámat.
Felálltam, és a vállamra tettem.
– Ügyesen!
– Megígérem neked, hogy elbúcsúzok tőle. Megmondom neki, hogy a családját válassza.
Puszival válltunk el, mint minden barátnő. A járdára kilépve megcsapott a hűs szellő, ami őszi időben teljesen megszokott. Sálamat nyakam köré tekertem, és úgy indultam el. Kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, de egyben féltem is. Féltem, hogy Zoltán mit fog mondani, hogyan hat majd rá a döntésem. Akármennyire fájt is, nem tehettem meg, hogy valakinek a szeretője legyek, és főleg nem így.
Haladtam az utamon, de mintha csak vonszoltak volna. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, vajon mit kellene mondanom? Vagy lehet, hogy tényleg csak én élem bele magma, és ő egy–egy szexen kívül semmit sem akar? Egyet biztosan tudtam – mégpedig, hogy nemsokára mindent világosabban látok majd.

Belépve a hotelbe a gazdagság illata megcsapott. Bár nem volt az én világom, hiszen nekem erre sosem telt volna, szívesen lépkedtem a márványkővel kirakott lépcsőkön felfelé. Zoltán a kétszáznégyes szobában várt, tudtam, hogy már megérkezett, hiszen a portán azt mondták, a kulcsot valaki felvitte.
Az ajtó előtt még egyszer utoljára nagy levegőt vettem. Szerteszét lógó fürtjeimet füleim mögé igazítottam. A kilincset lenyomtam, majd beléptem. Az ablakokon a sötétítők lehúzva, a szoba sötétben tárulkozott elém. Az ágyon rózsaszirmok, a szekrény tetején pedig gyertyák égtek. Nem hittem a szememnek. Mintha valami mesébe, vagy egy romantikus regénybe cseppentem volna. Kabátomat és sálamat levettem, a fogasra akasztottam, de közben egy pillanatra sem vettem le a szemem az ágyról, és a szobáról, hiszen ilyen meglepetéssel még soha senki nem kedveskedett nekem. Mostmár abban az egyben biztos voltam, hogy Zoltán többet akar, nem csak egy hancúrpartnert, aki terhes felesége mellett akkor elégíti ki, amikor csak akarja.
– Megjöttél – mondta búgó hangon, – már nagyon vártalak, Zora!
– Megjöttem – jelentettem ki, – remélem, örülsz.
– El sem hiszed, hogy mennyire – válaszolt szinte azonnal. – Gyere, igyál egy kis pezsgőt, már töltöttem neked.
A poharat a kezembe nyomta, majd koccintottunk. Pontosan tudtam, hogy miért akarja, hogy alkoholt igyak. Azt hiszi, ilyenkor könnyebben megadom magam, vagy méginkább azt teheti velem, amit szeretne. Hiszen ő most erre vágyik. Hogy legyen mellette egy nő, akivel mindent megtehet.
– Zoltán – kezdtem el mondandómat, – megmondanád, hogy miért hívtál engem ide?
Poharát letette, majd rámnézett.
– Zora, hidd el, semmi rossz nem áll szándékomban veled kapcsolatban. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Ezt elhiheted.
Szavai füleimbe úgy hatoltak, hogy szinte fájt és égetett. Nem akartam, hogy ezt mondja! Évek óta tartó kapcsolata van, és gyermekei. Nem, ezt nekem nem mondhatja! Ez nem így van! Nem lehetek én a legjobb dolog egyetlen együttlét és csók után!
– Ezt verd ki a fejedből! – utasítottam. – Mi nem lehetünk együtt, neked a családodat kell választanod!
– Nem Zora, ne légy buta! Tudom, hogy neked is többet jelentett az az egy szeretkezés, mint bármi más ezen a világon!
– Te ezt nem tudhatod. A te érzéseid a tieid, az én érzéseim az enyémek. És te nem tudod, hogy azok mit mondanak.
– Mit mondanak, ugyan?
Láttam rajta, hogy dühös. Felpattant az ágyról, majd két kezét összekulcsolva a tarkójára tette.
– Nem akarlak megbántani, ne hidd, hogy erről van szó! Az a helyes, ha te most a családodat választod, érted? Nekik szükségük van rád!
– Család, igaz? A francba azzal a kurva szép családdal!
Nem értettem, hogy miért kiabál, hiszen én semmi rosszat, vagy bántót nem mondtam. Úgy gondoltam, hogy ő is belátja majd, hogy ez a helyes, és útjaink szépen elvállnak. Nem értem ezt a reakciót.
– Ezt mégis miért mondod? – kérdezősködtem.
– Tudni akarod? Az a gyönyörű szép kisfiú nem az én fiam! És mondjak még jobbat? A feleségem pocakjában lévő kisbaba sem az én kisfiam!
Ledermedtem. Egy pillanatra le kellett, hogy üljek. Nem értettem az egészet még most sem, kellett egy kis idő, hogy felfogjam.
– A feleségem megcsalt, már nem egyszer, nem kétszer, és nem háromszom. Nekem nem lehet vérszerinti gyermekem, ő pedig mindenképpen szeretett volna. Ezzel magyarázza azt is, hogy megcsalt! Én hülye, pedig megbocsájtottam neki! Újra, és újra, és újra.
Ekkor már mellettem ült az ágyon. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Úgy gondoltam, hogy nem tudok ezzel a titokkal együtt élni, hiszen ez egy olyan dolog, ami rám nem is tartozik. Rettentően sajnáltam Zoltánt, nem tudtam, hogy mit tegyek. Vígasztaljam meg? Vagy mondjam, hogy minden helyre jön?
– De igazad van Zora, az a helyes, ha mi többet nem találkozunk – mondta, miközben láttam, hogy egy–egy kicsorduló könycseppet töröl le az arcáról.
– Én elmegyek innen – válaszoltam, de nem gondoltam ekkor még át, hogy mit mondok.
– Hogy mit csinálsz? – kérdezte Zoltán.
– Elmegyek.
– És mégis hová?
– Budapestre. Az este folyamán szerzek albérletet.
– Miért csinálod ezt velem? – tette fel újabb kérdéseit.
– Mert ha itt maradok, az csak sanyargat. Nekem is keresnem kell egy normális állást, talpra kell állnom, és úgy érzem, ezt csak a fővárosban tehetem meg. Ahol senki sem ismer, nem tudják, hogy egy ideig miből tartottam el magam. A főiskolán egy évig passzíváltatom magam. Rendben? És amit az előbb mondtál, azt nem hallottam, és neked sem csúszott ki a szádon. Szépen hazamész, és ahogy eddig is, összetartod a családod. Mert ők a tieid. Akárhogy is van.
Testével elfordult tőlem, ekkor már az ablaknál állt. A sötétítőfüggönyöket félrehúzta, és messzire bámulva úgy tekintett, mintha érezné – így kell ennek lennie.
Én sem értettem, hogyan támadhatott ez az abszurd ötlet, hogy otthagyom a főiskolát, amiért annyit küzdöttem. De akkor már úgy éreztem, hogy tönkretett az állandó idegeskedés, a hazugságok, és a fájdalmas beismerés, hogy semmi sem fontos annyira, hogy a testemet áruba bocsássam.
Könnyes szemmel vettem a kabátomat a kezembe, majd sálammal körbetekertem a nyakamat.
¬ – Légy jó! – mondtam utolsó neki szánt szavaimat.
Nem válaszolt, még csak rám sem nézett. Szerettem volna visszapörgetni az időt, és helyrehozni mindent. Hiszen volna mit.
Az ajtót becsuktam, majd a lépcsőn lehaladva vettem egy kávét az automatából. Jól esett. Talán legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ami ezekután történik, az minden eddigit felülmúl.