1. fejezet, 1. rész

Gondold el, hogy a tested csak egy tárgy. Egy olyasvalami, amit minden férfi megnéz, megfog, majd továbbadja valaki másnak. Élned kell, enned, innod, el kell, hogy lásd magad, és ezt jelenleg máshogy nem teheted meg. Azt is mondhatnánk, hogy mindennek ez a rendje, de akkor hazudnánk. Áruba bocsájtani a tested, hatalmas tévedés. Egy olyan meggondolatlan döntés, aminek következmé-nyei csak évekkel később kopogtatnak az ajtón…

Zora vagyok, közel húsz éves. Egy kis város egyetemén járom második évemet. Először ijesztő volt az iskola hatalmas falai között a járás, azonban mára rengeteg barát, ismerős vesz körül, és az ajtók mögött rejlő termekkel is megismerkedtem. Orvosnak tanulok. Egy szép napon kardiológus szeretnék lenni. Mikor az érettségimet írtam, még nagyon távolinak tűnt az egyetem, azonban azzal tisztában voltam, hogy rengeteget kell tennem azért, hogy egyszer elérjem a célom. Vártam az eredményt, vajon felvettek –e. Vajon finanszírozzák –e a tanulmányaimat, vagy a családomnak, és persze nekem kell félévente több mint félmillió forin-tot összeszednem? Vagy ha nem sikerül, akkor adjam fel az álmaimat? Amiért dolgoztam, tanultam, hogy volt, éjszakákat ültem a könyveim felett a pokrócomba burkolózva?
Jó lett az érettségim, de mégsem lett elég jó. A finan-szírozást nem kaptam meg. Felvettek, de a költésegeket nekem kell állnom. Ekkor kellett elgondolkoznom azon, hogy honnan fogom kiteremteni azt a tömérdek pénzt. Először persze mindenféle diákmunkát elfogadtam, ami csak szembejött velem az utcán. Volt, hogy suli előtt mentem egy pékségbe sütni a kenyeret, vagy éppen a tanítás után mások mocskát takarítottam az illemhelyeken. Bármit elvállaltam, de ez mégsem volt elég. A szüleim minden hónapban küldték azt a kevéske pénzt, amit összekapargattak nekem, mégis volt, mikor éheztem, és olyan is, amikor nem tudtam elmenni a barátnőimmel kávézni, mert örültem, ha haza-jutok a megmaradt összegből.
Rettentően nehéz volt. Tennem kellett valamit. Muszáj volt valakinek kiönteni a lelkemet, hiszen nem őrlődhettem magamba. Vágytam arra, hogy valaki elmondja, mit kellene tennem. Ekkor jött az ötlet – mint derült égből a villámcsapás –, hogy vállaljak munkát az interneten. Kínáljam fel a testem, hogy férfiak rajtam élvezkedhessenek. Borzasztó volt a tudat, hogy valaki, aki ott ül, a gépe előtt engem néz, és arra izgul fel, amit éppen csinálok, és persze pont arra, hogy az arcom mindent elárul: nem akarom én ezt csinálni. Ak-kor még csak vetkőztem – levettem a melltartóm, vagy fehérnemű nélkül egy fehér pólóban vízzel öntöttem le magam. Engem tisztességesen neveltek fel. Rendes, tiszta családban cseperedtem nővé. Rettentő bűn-tudattal ébredtem, és úgy is feküdtem le. A szívem minden egyes percben hevesen dobogott, amikor valaki megszólított, hiszen mindig azt hittem, hogy majd megkérdezi: Te pontosan hogyan is tartod el magad? Szégyelltem magam, szinte már nem is mertem a szüleim szemébe nézni. Furcsa volt nekik, hogy hónapról hónapra utasítottam vissza a pénzt (mivel pontosan tudtam, hogy nekik is borzasztó nagy szükségük volt rá), de nem mondhattam el mi is pontosan az a mun-kahely, ahol egyre jobban keresek. Jobban. De nem elég jól. Arra a pár hónapra elég volt a pénz, amíg nem kellett újabb félévet kifizetnem. Aztán jött a felszólítás – tíz napot adtak, hogy befizessem az elmaradásom, pontosabban közel félmillió forintot. Könnybe lábadt szemmel hívtam fel a barátnőmet – aki az internetes munkát is ajánlotta –, hogy nem tud–e valakit, akinek most szüksége lenne rám. A szolgáltatásaimra. Jelentkező persze akadt, és aznap este, életemben először, a testem csak egy tárgy volt. Egy tárgy, amit bárhogyan használhattak.
Ez volt az első eset, amikor azért kaptam pénzt, mert áruba bocsájtottam a testem. Még aznap éjszaka – mikor a vendégem távozott – összepakoltam a szobában. Leültem, elővettem a megkeresett pénzt. Majd’ negyvenezer. Felnéztem az plafonra, a könnyeim záporesőként hulltak alá. Egyetlen gondolat cikázott a fejemben. Nincs visszaút.
Itt kezdődött el minden. Itt kezdődött el életem legborzasztóbb időszaka. Az időszak, amit talán sohasem tudok majd kitörölni az emlékezetemből, akárhogyan is szeretném.
A reggel szokásosan indult. A kollégiumi szoba ablakán belibbenő friss levegő fuvallatára kiment a szememből az álom. Mindent pontosan úgy csináltam, ahogyan mindig is szoktam – a kávét feltettem, amíg az lefőtt összecsomagoltam két szendvicset, hogy a suliban legyen mit ennem, és bekaptam pár falatot a tegnap vásárolt péksütiből. A fekete közben már gőzölgött, és egy kis tejet hozzáadva elfogyaszthattam.
A gondolataim egy percre sem hagytak magamra. Szemeimet becsuktam, fogaimat összeszorítottam. Rengeteg dolog eszembe jut ilyenkor, amire felteszem a kérdést, a választ mégsem találom. Kíváncsi lettem volna, hogy mikor jön el az a pont, amikor besokallok, és azt mondom, hogy itt a vége, szeretném abbahagyni, vagy mikor jutok el odáig, hogy a lelkemmel nem bírom lefolytatni a harcot, és szeretnék a szüleim elé állni, majd elmondani nekik a történetet. Elejétől a végéig. Az órára nézve láttam, hogy ideje indulnom. Kezdetét veszi egy újabb nap. Egy újabb hazugság.
Utáltam magam. Utáltam, hogy a lány, aki még az első szerelmének is nehezen adta be a derekát, mára bármelyik férfi karjaiba löki a testét. Mert ezt tettem. Odaadtam magam. Gátlástalanul, embertelenül. Pénzért. Olyan nő lettem, – ha lehet még így nevezni – aki nem érdemli meg a szerelmet. Azt fogom kapni amit érdemlek, minden egyes alkalommal.

2012. július 25. – Az első igazán szerelmes éjszaka
A még napnyugta után is langyos földön feküdtünk, egymás karjaiban. Ő átölelt, én pedig nyomtam egy puszit az arcára. Akkor már jártunk pár hónapja, és mindketten tudtuk, hogy közeledik az este, amikor végre egymáséi lehetünk. Megtapasztalhatom, hogy milyen is az, amiről már annyit hallottam, aminek veszélyeiről számtalanszor szóltak a szüleim, és világosított fel az iskolai védőnő. 
Ádámnak hívták a fiút, és ő volt az első szerelmem. Ő csókolt meg először, ő dobogtatta meg először a szívemet. Ha hallottam a hangját, vagy a nevetését, ha éreztem az illatát, de akkor is, ha a telefonom kijelzőjén megláttam a nevét. Tudtam, hogy neki akarom odaadni magam először. Neki nem én voltam az első, ugyanis pár évvel idősebb volt tőlem. Én akkor töltöttem a tizenhatot, ő pedig már a huszadikat ünnepelte. Nem bántam, őszintén nem is érdekelt, hogy ő már ezen rég túl van, engem egyetlen dolog foglalkoztatott. Hogy ő vegye el az ártatlanságom.
– Az ott egy hullócsillag volt, láttad? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Láttam – válaszoltam.
– Mit kívántál? 
– Én csak egyetlen dolgot szeretnék. 
Vettem egy nagy levegőt, majd folytattam.
– Gombold ki a felsőm, vedd le a nadrágom, és én nem állítalak meg. Ígérem.
– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Azt akarom, hogy tudd, nem siettetlek. Nem akarom, hogy úgy érezd elkapkodtuk. Azt szeretném, hogy egy napon te légy a feleségem, a gyermekeim édesanyja. A társam, a legjobb barátom, a szeretőm. A szerelmem.
Szavai először áthatoltak a bőrömön, majd a húsomon keresztül egészen a szívemig jutottak. Szerelmes voltam. Azon az éjszakán kívántam először azt, hogy álljon meg az idő, és az ő karjaiban lehessek örökre.
Mégis vége lett, egy szomorú, esős nyári reggelen. Mintha az ég is minket siratott volna… 

A talaj szaladt a lábam alatt. Nemsokára az egyetem falai között találtam magam. Az első órám a százhuszonnégyes teremben volt. Leültem, majd vártam. Vártam, hogy elkezdődjön az óra, ami talán nem teljesen, de legalább minimálisan más helyekre terelgeti a gondolataimat. Az utolsó előtti pillanatban lépett be a tanárnő az ajtón, majd kezdetét vette az oktatás. Az emberi testről.
Suli után a kedvenc kávézómba vettem az irányt, végre lelkiismeret–furdalás nélkül megihattam egy caffe lattet. A kedvencemet. A karamellásat akkor it-tam, amikor rossz kedvem volt, a sima tejeskávét pedig akkor, ha csak jól esett egy kis koffein. A kollégiumba visszatérve ledobtam a cuccaimat az ágyra, majd én is ledőltem. Jól esett pihenni. Alig telt egy pár perc, csör-gött a telefonom. A barátnőm hívott, aki beajánlott az első kuncsaftnak. Mondhatni valamiféle főnökké vált a “munkámban”.
– Munka van – szólalt fel szinte azonnal. – Öt perc, és ott van nálad az újabb vendég.
Megszólalni sem volt időm. A telefont lecsapta, én pedig mehettem készülődni. Újra eladni készültem a testem, de a legborzasztóbb az volt, hogy önszántamból.
Fekete bugyi, fekete harisnya, csipkés melltartó. Munkaruha. Belenézve a tükörbe – a közben elkészült sminkkel kiegészülve – látható volt, hogy egy olyan nőszemély vagyok, aki bármire képes a pénzért. Mindig is tisztességesen megdolgoztam mindenért, azonban most nem volt más választásom. Az álmaim akkor is elérem, ha abba bele kell, rokkanjak! Talán egyszer jön majd egy olyan ember, aki a múltammal együtt elfogad.

Kopogtattak az ajtón, a szívem hevesen vert. Elképzelhetetlenül izgultam. Kinyitottam, majd úgy éreztem kaptam egy hatalmas pofont – az egyik egyetemi tanárom állt előttem. Ő úgy tett, mintha meg sem ismert volna, szemrebbenés nélkül jött be a szobámba, majd ült le az ágyra.
– Mit vállalsz? – kérdezte, közben kikötötte a nyakkendőjét.
– Mit szeretne? – válaszoltam, közben nagyokat nyeltem.
Próbáltam leplezni a szégyenem.
Nem volt semmiféle előjáték, semmiféle gyengédség. Vadul csókolta a nyakam, de nem azért, hogy nekem jó legyen, hanem azért, hogy felizgulhasson arra, hogy nekem fáj az, amit csinál. Nem volt hosszú az idő, amit nálam töltött, mindössze fél óra.
– Mennyi lesz? – kérdezte.
– Negyven – válaszoltam.
Nem tudtam, hogy mit fog mondani, de izgultam, hogy sokallja.
– Olcsón dolgozol.
Nevetett. Rajtam. Megalázott. Fogta a korábban levetett zakóját, majd a hátára dobta.
– Még mielőtt elfelejtem – szólt vissza míg ki nem lépett az ajtón – a szakdolgozat ki ne menjen a fejedből! Bár ha benne vagy, egy hármasban megegyezhetünk.
Az ajtó csapódott, én pedig nekidőltem. Már nem sírtam, nem is gondolkoztam. A pénz, amit kaptam a földön hevert, a nőiességem, a lelkem, a szívem pedig már darabokban. Most már bármelyik percben, bármelyik nap kiderülhet a titkom, hogy miből is élek. A testemből.

Kedves olvasók!
Ha tetszett a történet, és szeretnétek olvasni a folytatást, akkor nagyon jól esne pár “tetszik” ,megosztás, esetleg hozzászólás. Egy történet kezdetén rendkívül fontos, hogy a visszajelzés pozitív legyen, hogy úgy gondoljam, érdemes folytatnom. Nem az első írásom, és nem is az utolsó. Remélem elnyerte tetszéseteket a történet.