2. fejezet, 1. rész

Kedves olvasók! 

Meghoztam a második fejezet első részét, remélem elnyeri a tetszéseteket! :)

Iratkozzatok fel, szóljatok hozzá, hiszen minden értékelés fontos számomra.

A Facebookon IDE kattintva lájkolhattok is. 

Puszi mindenkinek:

Barbi

Sikoly, pánik, kiabalás. Csak ennyit hallottam a hotel bejárata felől. Odarohantam, és próbáltam minél közelebbről szemlélni, hogy az emberek miért zsizsegnek úgy, mint egy hangyaboly.

A pohár a kezemből a földön landolt, szemeim könnybe lábadtak. Utat kértem maganak, de senki sem engedett. Néhány biztonságiőr láncot alkotva hessegetett el bennünket, mintha semmi sem történt volna.

Zoltán szemszöge alapján

A hotelbe érve az első dolgom volt, hogy elkérjem annak a szobának a kulcsát, amelyet lefoglaltam ma délutánra. Már mindent elterveztem, és átgondoltam. Zorát meglepetéssel várom. Gyertyákat gyújtottam, és rózsaszírmokat szórtam az ágyra. Reméltem, hogy ez majd elnyeri a tetszését. Nem tudom, hogy lehetséges, hogy ez a lány ilyen hatással van rám. Azt hiszem, ezt még senki nem érte el nálam igazán. Az emberek, ha megtudnák, hogy egy tanítványomért akarom otthagyni a családomat, biztosan elítélnének. Az emberek felszínesek. Csak annak hisznek, amit látnak, és nem akarnak semmiről sem többet tudni. Pletykáznak és rosszindulatúak, közben a saját életük lehet, hogy romokban hever… mégis mindent jobban tudnak. 

Egyetemi tanárként sok a munkám, talán néha túl sok is. Nincs nap, hogy ne gondolnék arra, hogy talán ez volt az oka annak, hogy a feleségem megcsalt, és más férfinél találta meg a boldogságot. 

Gyorsan tovaszálltak gondolataim, csak Zorára akartam koncentrálni. Talán ő lenne az a nő, aki kihúz a gödörből, amelyben most vagyok. Azt, hogy az én gyermekeim nem s az enyémek, még ő sem tudja. Itt az ideje, hogy tudassam vele, hiszen így biztos, hogy ő is másként látja majd a helyzetet.

Az ajtó nyitódott, ő pedig belépett.

– Megjöttél. Már nagyon vártalak, Zora! – mondtam neki, minél kedvesebben.

– Megjöttem – válaszolta, – remélem, örülsz.

– El sem hiszed, hogy mennyire. Gyere, igyál egy kis pezsgőt, már töltöttem neked.

A poharat a kezébe nyomtam, de nem akartam, hogy azt higgye, bármit is erőltetek. Furcsának láttam, de talán csak félt. 

– Zoltán, megmondanád, hogy miért hívtál engem ide? – kérdezte.

Zavart volt.

– Zora, hidd el, semi rossz nem áll szándékomban veled kapcsolatban. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Ezt elhiheted.

– Ezt verd ki a fejedből! – tiltakozott erőteljesen. 

– Mi nem lehetünk együtt, neked a családodat kell választanod!

– Nem Zora, ne légy buta! Tudom, hogy neked is többet jelentett az az egy szeretkezés, mint bármi más ezen a világon!

– Te ezt nem tudhatod. A te érzéseid a tieid, az én érzéseim az enyémek. És te nem tudod, hogy azok mit mondanak.

– Mit mondanak, ugyan?

Dühös lettem. Felpattantam az ágyról, tehetetlenségemben kezeimet a tarkómra tapasztottam.

– Nem akarlak megbántani, ne hidd, hogy erről van szó! Az a helyes, ha te most a családodat választod, érted? Nekik szükségük van rád! – folytatta mondandóját, de szavai egyik fülemen be, a másikon kimentek. 

Azt hiszem, ez volt a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy bevalljam neki, amit szerettem volna.

– Család, igaz? A francba azzal a kurva szép családdal!

Önkívületemen kívül kiabáltam. Tudom, hogy Zora megijedt. Ez volt az utolsó, amit szerettem volna elérni.

– Ezt mégis miért mondod? – kérdezősködött.

– Tudni akarod? – kérdeztem, miközben szívem már a tokomban dobogott. – Az a gyönyörű szép kisfiú nem az én fiam! És mondjak még jobbat? A feleségem pocakjában lévő kisbaba sem az én kisfiam! A feleségem megcsalt, már nem egyszer, nem kétszer, és nem háromszom. Nekem nem lehet vérszerinti gyermekem, ő pedig mindenképpen szeretett volna. Ezzel magyarázza azt is, hogy megcsalt! Én hülye pedig megbocsájtottam neki! Újra, és újra, és újra.

Leültem mellé az ágyra. Titkolni akartam, de kicsordult a könnyem. Rettentően fájt ezt így kimondani, és hallani saját magamtól, hogy ez a mocskos igazság. 

– De igazad van Zora – törtem meg a csendet, – az a helyes, ha mi többet nem találkozunk. 

– Én elmegyek innen.

Szinte a szavamba vágott.

– Hogy mit csinálsz? – kérdeztem tőle, hiszen értelmetlenül álltam a helyzet előtt.

– Elmegyek.

– És mégis hová?

– Budapestre. Az este folyamán szerzek albérletet.

– Miért csinálod ezt velem? – tettem fel újabb kérdéseimet.

– Mert ha itt maradok, az csak sanyargat. Nekem is keresnem kell egy normális állást, talpra kell állnom, és úgy érzem, ezt csak a fővárosban tehetem meg. Ahol senki sem ismer, nem tudják, hogy egy ideig miből tartottam el magam. A fősikolán egy évig passzíváltatom magam. Rendben? És amit az előbb mondtál, azt nem hallottam, és neked sem csúszott ki a szádon. Szépen hazamész, és ahogy eddig is, összetartod a családod. Mert ők a tieid. Akár hogy is van.

Nem bírtam többé ránézni. Ő is egy olyan személy, aki bíztat, aki, úgy hiszem mögöttem áll, és mellettem lesz, pedig ő is csak elővesz egy kést, és a hátamba szúrja. Felálltam, elfordultam tőle, majd a semmibe néztem, kifelé az ablakon.

– Légy jó! – mondta, majd becsapta maga után az ajtót.

Különös csendülte meg a szobát. Egyedül vagyok. Talán ez a sorsom. Talán így kell lennie. Cikáztak a gondolatok a fejemben. Vajon hiányoznék valakinek? Vajon volna valaki, aki ha kimondja a nevem, felteszi magának a kérdést, hogy mi lett volna, ha?

Az ablakot résnyire nyitottam. Kellett a friss levegő. Ez kellett ahhoz is, hogy döntsek az életem felett. Zsebemből elővettem a pénztárcámat. Két képet őrzök benne. Az egyik a kisfiam, aki bár nem a vér szerinti gyermekem, mindig is úgy szerettem. Soha sem akartam tudni, hogy ki az apja. Én adtam neki enni, én tanítottam meg biciklizni, engem hívott úgy, hogy apa. A másik képen a még meg nem született csöppség ultrahangfotója. Néztem őket, közben a könnycseppek egyre csak folytak a szememből. Mindkét képre nyomtam egy–egy puszit. Szememet behunytam, lábaimmal az ablakpárkányra álltam. Nagy levegőt vettem, majd az utolsó gondolattal elbúcsúztam. Mindentől. 

Zora szemszöge alapján

– Egy férfi kiugrott az ablakból! – ordította valamelyik vendég, aki sokkos állapotba került.

Átfutott az agyamon, hogy mi van, ha Zoltán volt az. Ugye, nem lehet? Ugye nem bántottam meg annyira, hogy képes lett volna ezt tenni? 

Nem adtam fel, a biztonságiőrökön átgázolva próbáltam tanúságot szerezni arról, hogy ki volt az.

Szívem olyan hevesen vert, mint még soha. Lábujjhegyre emelkedve láttam meg az arcát. Az arcot, amelyet tíz perccel ezelőtt még én bámultam. Zoltán volt az.

Egy óra telt el azóta, hogy megtörtént az eset. Az öngyilkosság óta. Azóta is a könnyeimmel küszködöm, és csak egyetlen gondolat repked a fejemben. Ez miattam van. Ha akkor ott maradok vele, és azt mondom, hogy az övé vagyok, elmegyek vele a világ végére is, és megcsókolom, talán most ő lett volna a legboldogabb ember a világon. Aki mostanra már halott.

– Egy pillanatra velem kell jönnie – szólt az egyik rendőr, majd a kezét nyújtotta felém, így segített fel a földről.

– Miért? – kérdeztem, hiszen nem tudtam, hogy mit akarhatnak.

A férfi nem válaszolt, viszont én követtem őt. Tudtam, hogy most az az egyetlen megoldás, ha mindent elmondok a rendőröknek, amit csak tudok.

Nagy volt a nyüzsgés. Mindenhol szakemberek mérték fel a helyzetet, és keresték a kérdésekre a válaszokat. Ahogyan én is. Nem voltam vele tisztában, hogy vajon miattam tette, vagy én is csak egy ürügy voltam Zoltánnak, hogy megtegye ezt a szörnyűséget. Még fel sem fogtam teljesen. Egyszerűen nem létezik, hogy az ember, akivel pár órája beszéltél, mostanra örök álomra szenderült.

A rendőr egy asztalhoz ültetett. Tudtam, hogy ez az a pillanat, ahol vallanom kell. A múltammal,a jelenemmel együtt, mindent.

– Kész vagyunk – mondta a tiszt, miután körülbelül fél óráig kérdezősködött. – Köszönjük, hogy segített. 

– Kérem, mondja meg, engem gyanusítanak? – érdeklődtem, hiszen nem tudtam, hogy mire számítsak.

– Miért tennénk? Hiszen a portás, és három vendég pontosan látta, hogy amikor a férfi leugrott, maga itt tartózkodott az aulában, és nemsokkal előtte kávét vásárolt. Ahogyan maga is mondta. Mostmár nyugodtan hazamehet, nincs mitől félnie. 

Bólintottam. Nem volt kedvem még válaszolni sem. Felálltam a székről, és kilépkedtem az ajtón. Antónia ott állt, fagyoskodott. Engem várt.

- Jézusom, Zora, jól vagy? Hallottam, hogy mi történt! 

Odafutottam hozzá, majd megöleltem. Olyan jól esett, mint éhezőnek egy falat kenyér. Ő sem szólt semmit, csak jó erősen magához szorított. Azt akarta, hogy érezzem, ő itt van mellettem.

- Hazaviszlek, és megiszunk egy jó teát, rendben? – kérdezte. – És ott alszol nálam. Jó lesz így?

Újabb bólintás. És elindultunk.