2. fejezet, 2. rész

Sziasztok kedves olvasók!:)

Nagyon nagy szeretettel fogadtam, hogy jött komment, és feliratkozó is. El sem tudom mondani, mennyire nagy erőt tud adni az embernek, amikor tudja, van miért írnia. Szívesen fogadom továbbra is a kommenteket, hiszen innentől kezdve olyan is írhat, aki nem blogger felhasználó, illetve megjelent egy olyan lehetőség is a bejegyzése alatt, hogy klikkelhettek, elolvastátók, tetszett, vagy nem tetszett.

Úgy döntöttem, hogy a Facebook oldal helyett indítok egy csoportot, hiszen az sokkal családiasabb, és kedvesebb. Szóval ha szeretnétek olvasni továbbra is, és látni, ha új rész van, akkor IDE kattintva el tudjátok érni az oldalt.

Tehát akkor jó olvasást mindenkinek, és szép estét! Puszi:

Barbi

Egy héttel később, egy hétfői reggelen
A vonatállomáson várakoztam. Hideg volt a reggel. A csípős levegő pirossá varázsolta az arcomat. Egy hét kellett ahhoz, hogy mindent el tudjak intézni, hogy csillapodjanak az indulataim, hogy el tudjam fogadni a történteket. Elfogadtam, de feledni, vagy feldolgozni talán sohasem fogom.
- Biztos vagy benne, hogy elmész? - kérdezte Antónia, aki egész reggel a kezemet szorongatta.
- Biztos - válaszoltam.
Ránéztem. Könnybe lábadt szemekkel figyelt. Tudtam, hogy belül a szíve majd megszakad, de nem akar engem visszatartani.
- Nem az én utam volt, amire léptem, ezt te is tudod - bíztattam. - Jobb lesz így nekem, hidd el. Aztán egyszer lehet, hogy visszatérek.
- Tudom, Zora, csak annyira fogsz hiányozni.
- Te is nekem – válaszoltam. – De nem mondom el még egyszer, hogy még találkozunk!
Megöleltem, majd kivettem a kezéből a csomagomat. Minden holmim egy táskába, és egy bőröndbe pakoltam. Aznap este, amikor Zoltán öngyilkos lett, borzasztóan magamba fordultam. Nem tudom, helyes-e, hogy itthagyom a főiskolát, de csak egyetlen passzív évről van szó. Aztán majd meglátjuk, visszatérek-e. Valahol belül el sem mennék, valahol pedig úgy érzem, hogy nem is kellett volna idejönnöm.
A vonatra felszállva elfoglaltam a helyem. Szinte azonnal elindultunk. A cél, Budapest. Az albérletet pedig az interneten találtam. Ha jól tudom, akkor két fiú, és egy lány lakótársam lesz. Így előre nem tudom eldönteni, hogy vajon milyen lesz, de csak remélem, hogy kiszakít a magányból. Havonta negyvenezerrel kell majd beszállnom a rezsibe, plusz a kaja. Minden héten más vásárol be, és ez nekem nagyon szimpatikus. A szüleim semmit sem tudnak arról, ami most velem történik. Bár rendszeresen beszélünk, még csak említeni sem szeretném nekik, ami most velem történik. Talán majd egyszer, ha összeszedtem magam.
A vonat igencsak furcsa volt, mintha az egyik Harry Potter regényben szereplő kabinos megoldás elevenedett volna meg. Ugyan úgy kell elképzelni, egy vagonban körülbelül hét-nyolc kabin, amelyek hat személyesek. Szerencsére olyanban sikerült helyet foglalnom, ami üres volt. Semmi kedvem nem volt egy szerelmespár gyertyatartója, vagy egy depressziós ember szemetesládája lenni. Legalább addig, amíg Pestre érek, lehessek egyedül. Azt hiszem, utána maximum a szobámba zárkózva lesz erre lehetőségem.

- Szép napot kívánok! – köszönt a kalauz. – A jegyét kérem szépen!
Odaadtam, ő ráfirkantott valamit, majd rámmosolyogva kilépett a kabinból. Elővettem a táskámból a telefonom, és a fülhallgatóm, majd a kedvenc zenémet kapcsolatam max hangerőre. Ilyenkor kavarognak a gondolataim. Sokszor ellent sem tudok mondani az érzéseimnek. Azt hiszem, nem volt jó dolog igent mondani arra, amikor felajánlották azt a munkát. Ennyire kellett nekem az a nyomorult pénz? Hogy ennyi mindenre képes voltam érte? És lehet, hogy ez volt az oka annak is, hogy Zoltán öngyilkos lett? Nem Zora, nem, ezt verd ki a fejedből! Nem te tehetsz róla!
- Bocsi, szabad lesz? – nyitott be egy fiú a kabin ajtaján.
- Csak nyugodtan, persze – mondtam, majd a szemköszti ülésről felkaptam a táskámat.
Ismerős volt az alak, bár nem tudtam, hogy honnan. De mégsem szólíthatom le. Lehet, hogy csak nevetne, és annyit mondana, hogy ő bizony nem ismer engem sehonnan. Így csendben maradtam.
A vonat gyorsabban ment, mint ahogyan azt gondoltam. Még egészen egy óra van Budapestig. Hosszú idő. Az az egy dolog azóta sem hagy nyugodni, hogy ki lehet az a fiú, aki szemben ül velem. A legviccesebb, hogy ő is figyel engem. Rámmosolygott, én pedig vissza. Érdekes eset. Leszólítsam? Vagy nem? Lehet, hogy az előbb elpirultam, de ha észrevette, akkor biztosan totál idiótának néz.
- Zora? – tette fel a kérdést, megelőzve engem.
Tudtam, hogy találkoztunk már valahol.
- Igen, én vagyok – feleltem, de látta rajtam, hogy én még mindig nem tudom, hogy pontosan ki is ő.
- Ádám vagyok– mondta.
Elfehéredtem. Mintha egy pillanatra el is szédültem volna.
- Ádám? – kérdeztem.
- Igen – válaszolta. – Annyira örülök, hogy látlak! Hány éve is?
- Már több, mint három.
- Igen, igen, tényleg – válaszolta. – Megváltoztál.
- Hát még te! Alig ismertelek meg.
Még most sem hittem el, hogy ez velem történik. Az az ember, aki egyik pillanatról a másikra lépett ki az életemből, most egy véletlennek köszönhetően újra itt van mellettem, és beszélget velem. Szívem hevesen vert. Visszatértek azok az érzések, amelyek akkor léptek életbe, amikor vele voltam. És most újra ott azok a bizonyos pillangók. Hirtelen nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel az érzéssel.
Beszélgetni kezdtünk, egy tíz perc után mellém ült.
- Annyira szép vagy, még mindig – mondta.
Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Most már nem lepleztem zavarom, a fejem le is hajtottam. Ő megfogta az állam, és szemeivel az enyémbe nézett. Hiányzott. Annyira, mint még soha, senki.
- Ádám – kezdtem mondandómat, - hol voltál?
- Kérlek ne most! Azt hiszem, az a lényeg, hogy most itt vagyok. Nem így gondolod? Ez a sors keze, azt hiszem.
Nem válaszoltam. Talán igaza van, és ennek így kellett lennie.
- Annyira szép vagy! – mondta újra.
- Te azóta sem változtál – bizonygattam, hiszen amikor a barátom volt, akkor is mindig bókolt.
És ekkor jött az, amikor majd’ kiugrott a szívem a helyéről. Ajkát az enyém felé közelítette. És én nem ellenkeztem. Megcsókolt. Mintha el sem telt volna az a három év. Én az egyik kezemmel sötétbarna hajába túrtam, ő pedig kezét a combomra tette. Nem akartam ellenkezni. Hazudtam volna, ha most azt mondom, hogy én ezt nem akarom. Akartam, jobban, mint bármit. A darabok, amelyek évekkel ezelőtt törtek szét, most újra összerakódtak. Minden puzzledarab a helyérekerült.
Kezét a combomon egyre feljebb, és feljebbtolta.
- Nem szabad – ellenkeztem.
- Nem emlékszel már arra a sok hülyeségre, amit csináltunk? És a mondatra, amit mindig elmegettünk?
- Miénk a világ – mosolyogtam.
Ádám felállt a helyéről, és a kabin ajtaján lehúzta a rolót. Így senki sem láthatott be kintről. Biztonság kerdvéért a bőröndömmel az ajtót is betorlaszolta.
Visszaült mellém, és újra megcsókolt. Annyira boldog voltam! Olyan volt, mintha álmodnék! Valahol mélyen belül el sem hittem, hogy ez velem történik.
Ádám kezeivel bebarangolta egész testemet. Imádtam az érintését, a csókját, magát az embert. Így évek elteltével igazi férfi vált belőle, aki igenis sokat ad magára. Drága parfüm illatozott nyakán, és a több tízezer forintos cipő a lábán patyolat tiszta volt. Azt hiszem, ő is ugyanannyira kívánt engem, ahogyan én őt. Nadrágomon lehúzta a cipzárt. Éreztem, hogy megtorpant, hiszen nem tudta, hogy mit fogok mondani. De én nem mondtam semmit. Nem akartam elrontani a pillanatot. Ha most elengedem, sosem kapom vissza többé. És én akartam őt, miért tagadnám? Nincs ebben semmi szégyellnivaló.
Keze már a nadrágomban volt, amikor lefektetett az ülésre. Először a cipőmet, majd a nadrágomat vette le rólam. Én a legszívesebben a bugyimat is a kezébe adtam volna, de nem akartam tolakodó lenni. Imádtam az embert, aki úgy látszik, még mindig imád engem. Az érzés, ami el nem mondható, ekkor jelent meg az életemben először. Sokszor hittem már, hogy boldog vagyok, de ez az érzés minden eddigit felülmúl. Alig telt el pár másodperc, eljött a várva várt pillanat. A bugyi is lekerült rólam. Ádám végig mosolygott. Tökéletes, fehéren csillogó fogai voltak. Pont, mint akkor, amikor utoljára láttam.
Végig nagyon gyengéd volt velem. Minden egyes porcikám kívánta őt, ő pedig ezt pontosan tudta, és érezte. Csókolgatta a melleimet, majd csókokat adott a hasamra, és a combjaimra. Aztán egyre merészebb lett, és vadabb. Felállt, hogy levegye a nadrágját. A telefonja a zsebéből kicsúszott, egyenesen a földre esett, és szinte abban a másodpercben meg is csörrent. A kijelzőn álló szó pedig nem más volt, mint a szerelmem…
- Ez mégis mit jelent? – kérdeztem, majd felpattantam, és felkapkodtam magamra a ruhadarabjaimat.
- Zora – mentegetőzött, - el akartam mondani.
- Neked barátnőd van, és éppen most készültél lefeküdni velem?
- Ez nem úgy van, ahogy gondolod.
Időközben felöltöztem.
- Akkor mégis hogy? Akkor elhagytál, most pedig becsaptál. De nem csak engem, hanem azt a lányt is.
A vonat fékezett. Megérkeztünk Budapestre.
- Nagy szerencse, hogy megérkeztünk, még egy percet nem bírtam volna ki veled – mondtam, de persze csak dühből. Még mindig úgy odavoltam érte, ahogyan két perccel ezelőtt is.
- Zora, hová mész? Ha nem tudsz eligazodni pesten, szívesen segítek. Most sok a rosszarcú. Még bántanának, és én azt nem akarom.
- Csak annyit mondj, merre kell elindulnom – mondtam, majd a cetlit, amelyre fel volt írva a cím, ahová költözöm a kezébe nyomtam.
Meglepődöttséget láttam az arcán. Hajába túrt.
- Gyere velem! – mondta.
- Miért? – kérdeztem. – Megmondtam, hogy elég, ha elmondod, merre induljak el.
- Zora, itt lakom én is – válaszolta, majd kezébe vette a csomagom, és kilépett a kabinajtón.