- Mi van? – támadt Zsófi Ádámra, miközben az sem érdekelte, hogy elmosódik a frissen festett körme.
- Zsófi, állj le! – utasította Ádám.
- Zora, te is akarsz valamit Ádámtól? – tette fel a kérdést Zsófi.
Botond megjelent az ajtóban, és nem értette a helyzetet. Rögtön azt sem tudtam, hogy mit kellene válaszolnom, de végül úgy hiszem, helyesen döntöttem.
- Nem – vágtam szinte azonnal rá.
- Mi? – kérdezte Ádám, miközben még mindig Zsófi kezeit próbálta lefogni.
- Te rohadék, tönkretetted az életem! Nem szégyelled magad? Akkor most itt az idő, hogy megtudd, amit este akaratm neked elmondani. Babát várok.
Csend ülte meg a szobát, én a szám elé kaptam a kezem. Zsófi Ádám gyermekét hordozza szíve alatt, ő pedig engem akar.
- Tessék? – kérdezte meglepetten Ádám, és ekkor már elengedte Zsófi kezeit.
- De innentől kezdve nem akarlak látni. Ha kell, egyedül fogom felnevelni, de nekem egy ilyen senkiházi, mint te, nem kell. Felfogtad, hogy a saját házamban, szinte előttem akartál megcsalni? Alig pár napja ismered ezt a lányt.
Ádámmal egymásra néztünk, és tudtuk, az csak rontana a helyzeten, ha elmondanánk, ez nem így van.
- Még a mai nap elköltözöl, megértettél? Estére nem akarlak itt látni – mondta Zsófi, majd kirohant a fürdőből.
Botond egy szót sem szólt, mégis láttam, hogy a düh lángja ott ég a szemében. Iszonyatosan féltékeny volt. Ádám semmit sem szólt, csak kilépett a helységből. Botond odajött hozzám, és átölelt.
- Ugye nem bántott? – kérdezte.
- Dehogy bántott – mondtam, - csak meglepett. Nem tudtam, hogy ő többet akar tőlem.
Boti magához szorított, pont úgy, mintha vigasztalni kellene engem, miközben ez nem így volt.
- Leléptem – köszönt be a fürdőbe Ádám, majd láttuk, ahogyan egy sporttáskával vállán bandukol az ajtó felé.
Legszívesebben most odarohantam volna hozzá, és átöleltem volna, hiszen nem ezt érdemelte. Lehet, hogy azt hitte, hogy majd én is színt vallok vele együtt, és egymás kezét fogva sétálunk ki azon az ajtón, de nem így lett.
- Beszélni akarok veled, Zora – szólított fel Zsófi, majd behívott magához a szobába.
Az ágyon foglaltunk helyet.
- Ugye, te nem voltál ebben az egészben benne? – tette fel az első kérdést. – Vagy te is akartad?
- Nem akartam, Zsófi, nem tudtam, hogy ő többet akar. Bementem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak, mert este mennem kell dolgozni. Erre utánamjött, és…
- És?
- Nem történt semmi – mondtam, - de Zsófi, kérlek, engedd meg, hogy gratuláljak a babához – próbáltam terelni a témát.
Szemeibe könnyek szöktek.
- Zora, ez nekem nagyon nehéz.
¬ - Most nagyon nehéz lesz, tudom. De mégis ott van az a pici, akiért érdemes lesz élned. Ádám remek apuka lesz, akkor is, ha nem lesztek együtt.
- Nem erről beszélek – mondta, és ekkor már folytak a könnyei.
- Akkor? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Figyelj, amit most mondok, kérlek, ígérd meg, hogy soha, senkinek nem mondod el! Én szeretném tudatni mindenkivel, akinek tudnia kell.
- Ígérem – mondtam, de ekkor még nem tudtam, mekkora baklövést követek el.
¬- Ennek a babának nem Ádám az apja – nyögte ki Zsófi, majd könnyei közepette a vállamra dőlt sírni.
Eljött az idő, amikor el kellett indulnunk, dolgozni. Érdekes volt, hiszen úgy éreztem magam, mint aki álmodik. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy annak a babának nem Ádám az apja, ráadásul megígértem Zsófinak, hogy senkinek nem szólok róla.
- Minden oké? – kérdezte Botond.
- Hát persze – mondtam.
- Nem kötelező ezt csinálnod. Gondolom nehéz lesz levetkőzni, és kiállni annyi férfi elé.
- Nehéz lesz – válaszoltam, pedig ez nem így volt, de tudtam, ő ezt akarja hallani.
Megérkeztünk. A zene már dübörgött, Bence pedig bevezetett a szobába, ami az öltözőmként szolgál ezentúl. Egy aprócska helyről beszélünk, egy kanapéval, egy tükörrel, és pár szobanövénnyel. A kanapéra ledobva találkoztam a munkaruhámmal, amit azonnal fel is vettem. Hasonlított a régihez. A tükör elé nézve láttam, hogy ott hever egy szál rózsa. A kezemmel a fejemhez kaptam. Felvettem, majd megnéztem az újabb kis üzenetet. Csodás leszel ma este, figyelni foglak, állt a cetlin.
- Minden rendben? – kérdezte Bence, amikor belépett az ajtón, egy pohár üdítövel a kezében. – Készen állsz?
- Persze – mondtam, miközben a rózsát a felirattal együtt a kukába dobtam. – Tőlem mehetünk is.
- Nagyon jól áll ez a ruha – dícsért meg, és rendesen szemügyre vett. – Ezt pedig itt meg.
A poharat a kezembe nyomta, én pedig nagyot nyeltem belőle. Azt hittem, csak víz, vagy üdítő, aztán rögtön rájöttem, pálinka volt.
- Jézusom, Bence – mondtam, mikor majd meg fulladtam a tömény alkoholtól.
- Csak, hogy bátor legyél. Aztán ügyesen!
Elindultunk a színpad felé, a szívem pedig a torkomban dobogott. Lehet, hogy a kis szíverősítő nélkül nem is vagyok erre képes. Teltházas volt a hely. Egy kerek, körülbelül három négyzetméteres színpad csak az enyém volt, én pedig ott álltam, majd táncoltam, és mindenki engem figyelt. Nem tudtam, jó-e, amit csinálok, de csináltam. Egy percre sem ment ki a fejemből, hogy valahol itt van az az ember, aki üzenget nekem. Néztem jobbra, balra, de nem akartam, hogy úgy tűnjön, nem adok bele mindent a táncolásba. Körülbelül húsz perc telt el, amikor Bence szólt, hogy tarthatok egy kis szünetet. Már alig vártam, hiszen jobban kifáradtam, mint ahogy azt gondoltam.
Egyből az öltözömbe mentem, és kortyoltam a vizet. Az ajtóban megjelent Ádám, aki hulla részeg volt.
- Te meg? – kérdeztem meglepetten.
- Hozzád jöttem – válaszolta.
- Nem szabad itt lenned.
- Annyira szép vagy – mondta, majd megpróbált megcsókolni.
- Ádám, kérlek!
- Zora, kérlek! – gúnyolódott.
Nem tudom, hogy csak az alkohol tette-e, de felizgultam arra, amikor Ádám kigombolta, majd levetette a felsőjét. Nehezen, de sikerült az ajtót kulcsra zárni. Hozzám lépett, majd megfogta a fenekemet. Annyira vad volt, és érzéki, én, pedig ha szégyen, ha nem, élveztem. Hagytam, hogy egy kicsit ő is élvezhesse, hogy egy kicsit neki is jó legyen.
- Annyira kívánlak – súgta.
Én pedig ott álltam, mint egy fadarab, akinek földbegyökerezett a lába, és vártam arra, hogy kiderüljön, a szívem, vagy az eszem győzedelmeskedik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése